ribizli
2021. július 4., 18:08

Ribizli

Hosszú járda vezetett az utcaajtótól a bejáratiig. A járda melletti kiskert végigültetve ribizlibokrokkal, amelyeknek piros fürtökben lógó díszei mindig a nyári szünidővel kecsegtettek már minket sok-sok évvel ezelőtt.

Keresztanyám mindig házi jégkrémet készített az élénk színű gyümölcsből. Kis cukorral ellensúlyozta a savanykás ízét, de nem túlgondolva, tolakodva használta az édesítőt, épp csak annyira, amennyire kellett.

A leginkább embert próbáló rész a várakozás volt, amíg a kásából jégkrém lett, hónapoknak tűnt, de az íze feledtette a várakozás kínjait. Finom volt, mindig finom.

Az utóbbi évek ezen időszakában, mikor szüretelem a saját termésem, mindig felidézem a gyerekkori éveimet. A keresztszülői házban eltöltött megszámlálhatatlan órát, a sok mókát, kacagást, de a sírást és könnyeket is. Eszembe jut, mikor életem egyik nagy mérföldköveként elhatároztam, hogy először alszom a szüleimtől vagy két utcányira. Sikerült éjfélig tartanom magam ehhez az elhatározásomhoz, majd felismertem, hogy a szüleim még valószínűleg nem állnak készen erre, így inkább mennék haza. Emlékszem a kereszttestvéreimmel az életre szóló összeveszésekre. Az a pár óra, amíg mindegyikünk kifújta a gőzt, véget nem érő történet volt.

Ám emlékszem arra is, mikor a legféltettebb titkainkat beszéltük meg már tiniként, percenként ellenőrizve, hall-e minket bárki is a folyosón. Szövetségesek lettünk és vagyunk.

Mikor megtudtam, hogy ,,köriék'' eladják a házat, az első reakcióm az volt, hogy helyes. Hatalmas ház, a bújócskák során szinte lehetetlen volt megtalálni a többieket, pedig minden zegzugot ismerek. A ésszerűség mondatta velem, hogy kettejüknek igazán megterhelő és felesleges egy ilyen házat fenntartani.

Mégis, ahogyan telik-múlik az idő és egyre valóságosabbá válik az, hogy tényleg mennek, hogy ürítik ki a pincét, ajándékozzák - nekünk is - azt, amire nekik ,,öregségükre'' már nem lesz szükségük az ésszerűséget felváltja az érzelmi hullámvasút. A felismerés, hogy tűnik el a gyerekkorom.

A faluba begördülve az első házként pillantom meg az övékét, és még ha nem is állok meg, mindig kémlelem, ott áll-e az autó a kapuban, otthon vannak-e, világít-e a lámpa. Marcangoló érzés lesz látni, hogy más kapcsolja le a lámpát, hogy más autó parkol a bejárat előtt és nem Zénó csahol az udvaron. Addig azonban még remélem, kapok egy kis időt arra, hogy felkészülhessek, legalább annyit, amennyinek gyerekként a kása jéggé változása tűnt számomra.