Régi idők mozija
Harmincöt év – történelmi léptékkel rövid fejezet, az emberi élet mértékével hosszú idő, az események szinte átláthatatlan sorával. Harmincöt év – épp ennyi telt el a rendszerváltoztatás óta, ’89 novembere-decembere mégis nagyon élő képként él bennem, ahogy a pozsonyi bölcsészkar magyar szakos diákjaiként ott voltunk a kiszámíthatatlan történések forgatagában. Őszinte lelkesedéssel, elszánt hittel, és jó adag naivitással is. Azt csak később fogalmaztuk meg, hogy abban a pár hétben mi megéltük a történelmet, pontosan tudtuk, hogy ami körülöttünk zajlik, véglegesen új vágányra helyezi az ország, így az emberek életét is. És a forradalmi hevületben nem is feltételeztük, hogy az irány rossz is lehet.
Nem kellett sokáig várni, hogy szembe jöjjön a valóság, az ordas soviniszta ideológia gyorsan lábra kapott, a fővárosban a magyar szó indulatokat keltett, néha tettlegességig is fajult a gyűlölet, és innen már egyenes út vezetett a megfélemlítés szándékával született nyelvtörvényig. Három és fél évtized távlatából is felfoghatatlan, hogy a többség a kisebbségtől tartva „védje” nyelvét. Ezek voltak a boldogtalan mečiari idők, amit még az emlékezet sem tud megszépíteni. Aztán a közakarat 1998-ban múlt időbe küldte a sok rosszat. És mi, ismét csak naivan, azt hittük, a magyargyűlöletnek vége.
A magyar párt nyolcéves kormányzása után hamar kiderült, a politika a magyar kártyával blattol, így nem volt meglepő, hogy 2009-ben, Robert Fico első kormányzásának második felében nemcsak felmelegítették, de tovább is szigorították a nyelvtörvényt. A sok bizarr rendelkezésből a „kedvenc” passzusom, hogy például egy Csemadok rendezvényen, még ha egy árva szál szlovák sincsen, akkori is „kellene” egy üdvözlet erejéig államnyelven örülni a jelenlévőknek. De korántsem szeretném bagatellizálni a helyzetet, hiszen lapunk magyar reklámja miatt már médiacsaládunkat is utolérte a hatósági szigor. (Tényleg nagyon fontos, hogy szlovákul is reklámozzuk a magyar szót, biztosan sok olvasónk van, aki nem beszél magyarul…)
Soha ne legyen kétségünk afelől, hogy a hatalom ügyeinkben kreatív tud lenni, és nem a mi előnyünkre. Azt azonban ki gondolta volna, hogy újratöltik a nyelvtörvényt, hiszen a józanság azt feltételezné, hogy 2024-ben, még ebben az abszurd világban sem itt tartunk már. Pedig igen.
A zsigeri gyűlölet lehet egyféle magyarázat, miért került ismét elő a nyelvtörvény, és ezzel a magyar kártya. Ennél azonban többről van szó. A javaslattevő az SNS kulturális minisztere, Martina Šimkovičová, aki láthatóan nem a bölcsességével írja be magát a kulturális emlékezetbe. Az SNS válságban van, Andrej Danko képtelen volt összefogni szedett-vedett parlamenti frakcióját, a Huliak-csoport már ki is vált, ráadásul a párt elnöke nem tudta kizsarolni a koalícióból a házelnöki pozíciót sem, azt a szuverenista irányvonalat pedig, amit képviselne, Fico erőteljesebben, hitelesebben viszi, vagyis Danko politikája egyenlő a csőddel. Nagyot kell tehát durrantani, és az elmúlt évtizedek azt mutatják, a magyar kártya ilyenkor jó szolgálatot tud tenni.
A nyelvtörvény cselekvési helyzetbe hozta a Magyar Szövetséget is. A párt magánzója, Gyimesi György finoman fogalmazva is mellé lőtt, amikor azt gondolta, virágcsokorral „lepacsizható” a történet, és tán el is hitte, van nyelvtörvény, ami nem a magyarok ellenében születik. A furcsa magánszámmal Gyimesi nagyot hibázott, és hogy ezek után összebútorozzon a nemzetiekkel (bármelyik szárnyával), csak nehezen lenne megmagyarázható, de ez már legyen az ő gondja. Ennél fontosabb, mit tesznek a párt vezetői.
Most még nehéz megjósolni, hová jut az ügy, Ficóék beengedik-e a parlamentbe a törvényt. Ha ez megtörténne, a politika mellett a civil szférának is lenne dolga! A közösség védelmi reflexeinek működnie kellene. 2009-ben már látott a dunaszerdahelyi stadion tízezer, nyelvtörvény elleni tiltakozót…
