Radnóti nyomában, Kotleba árnyékában
Nemrégiben úgy adódott, hogy elkísérhettem gömöri útján a Versvándort, aki Radnóti Miklós utolsó fél évéről tart előadást a magyar iskolákban, nemcsak iskolásoknak szóló hangnemben. Tóth Péter Lóránt maga is végig járta a tragikus sorsú költő utolsó útját Bortól Abdáig. Rendhagyó irodalomóráival igyekszik felhívni a figyelmet Radnóti munkásságára és halálának körülményeire, hogy azok mementóként szolgáljanak a fiatalabb korosztálynak. Most, 2020-ban, alig két héttel a választások előtt nagyobb szükség van erre, mint gondolnánk.
Reggel egy előadás a rimaszombati Tompa Mihály Alapiskolában, majd késő délelőtt egy másik a Tompa Mihály Református Gimnáziumban. Virgonc diákok hada fogadja az előadóművészt mindkét intézményben, ám ahogy belelendül az előadásba hirtelen minden tekintet rászegeződik, s telepedik csend az addig izgága hallgatóságra. A munkaszolgálat gyötrelmeit, a hadifoglyok szenvedéseit és Radnóti megpróbáltatásait, valamint utolsó költeményeit hallgatva, pár perc erejéig gondtalan tinikből komor fiatalokká válnak.
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.”
A diákok legtöbbje mozdulatlanul, némán ül. Van, aki elgondolkodva bámul a semmibe, van, aki könnyeit törölgeti, persze olyanok is akadnak, akiket kevésbé érint meg a téma. Hisz olyan távolinak tűnik az egész, s szinte felfoghatatlan, hogy ez megtörtént. Mai szóhasználattal élve, olyan filmszerű, de Péter előadásmódja egy időre kiragadja a gyerekeket a valóságból és visszarepíti 1944 keserű őszébe.
A versmondó vándorral ebéd után kimegyünk Radnóti Miklós egyetlen felvidéki szobrához Nemesradnótra. Barátságtalan, borús és szeles februári idő fogad, nyirkos az egész horizont, akárha az egész világ sírna. A költő szobrán apró vízcseppek gördülnek, mintha ő is könnyezne. Talán így üzen nekünk. Megnézzük az épületet, ahol apai nagyapja, Glatter Jónás keresett megélhetést kocsmárosként, majd bokáig sárosan a sírja után kutatunk a rimaszécsi zsidó temetőben. Bár Radnóti sohasem tagadta zsidó származását, az izraelita vallást nem gyakorolta, sőt feleségével Gyarmati Fannival együtt áttért a keresztény hitre. Származása mégis rányomta a bélyegét egész életére, s taszította őt a halálba.
vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését…”
Az elmélyülés percei után, szürkeségben térünk vissza az álmos gömöri kisvárosba, amely ezúttal egy felbolydult méhkasra hasonlít. Rohamrendőrök, rácsok, kordonok, készültség, indulatok.
Épp csak a szögesdrót feszülése hiányzik, gondolom magamban. Bár feszül itt egymásnak minden más. Két csoport, két tábor, két külön világ.
A többnyelvű városban a polgármester engedélyével, támogatásával és részvételével éppen egy feltörekvő fasiszta, egyesek szerint félfasiszta párt tartja gyűlését, a közeli téren pedig ellenük tüntető emberek gyülekeznek, nemzetiségre, nemre és korra való tekintet nélkül. Transzparensek, bekiabálások, füttykoncert, összecsapás nincs, de szinte tapintani lehet a feszültséget.
Tudathasadásos állapot, egy végtelenül megosztott ország, végtelenül megosztott városában.
Kérdés nélkül, néma szemlélődőként csatlakozunk a tömeghez, Radnóti életútja is erre kötelez, erősíti meg Péter, de egyéb teendői miatt hamarosan távoznia kell.
Az ellentüntetők között több ismert politikust megpillantok. Némelyikük röviden felszólal, jelezvén ők is itt vannak.
Pedig kormánypozícióból azt ígérték, majd ők lesznek a gát, ami megállítja ezt a fertőző ideológiát. Nem sikerült.
Sebaj, készülnek a mosolygós szelfik, aztán mehet is a kép a közösségi oldalakra. Mindenki máshogy taktikázik. Vannak, akik figyelemfelkeltő részvétellel, vannak, akik sima távolmaradással. Érdekes, hogy az ellentüntetés egyik főszervezője a tévútra tévedt polgármester korábbi kihívója. Mintha ez kicsit megint kettőjükről szólna, na meg az olcsó politikai haszonszerzésről, csak éppen teátrális elemekkel.
– kiabálja némi képzavarral a közeli bevásárlóközpontból kitérő egyik erősen ittas hangadó. Kérdő tekintetek merednek rá, de ez láthatóan nem zavarja, sőt a korlátra mászva inkább magasabbra tör, hogy kerge üzenete még többekhez eljusson. Közben azon tűnődöm, hogy egyáltalán felfogják-e a hozzá hasonló alakok a helyzet komolyságát, s egy újabb Radnóti sor jut eszembe:
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ismerős dallam térít magamhoz. Felcsendül a szlovák himnusz, de egy pillanatra elbizonytalanít, hogy melyik oldalról is jön, mert a helyzet abszurditásában, akár egy megtévesztő akció része is lehetne.
Kisvártatva felhangzik a roma himnusz is – a tolerancia jegyében – persze magyar nemzeti imánk elmarad. Arra nincs szükség az egykor színmagyar városban, csak a lélekszámunk kell a kritikus tömeghez, meg a szavazataink egyik-másik pártnak, platformnak.
Miután a tiltakozó megmozdulás elérte csúcspontját, lassan feloszlik a tömeg, mindenki megtette, amit kell, most már nyugodt lelkiismerettel hazamehet.
Testi épségemet nem féltve, a kíváncsiságtól vezérelve, szociológiai terepfelmérés céljából merészkedek be a kultúrházba, a „farkasodúba”, ahol az elvakított nyáj hallgatja a zöldinges vezér habzó szavait. Zsúfolásig telve a színházterem, még a lépcsőkön, az ajtóban is tömött sorokban állnak az emberek, bejutni sem lehet. Nem mintha annyira szeretnék. Sokkal többen vannak, mint a kinti ellentüntetésen, s ettől rossz előérzetem támad.
Bizony akár komoly meglepetést is okozhatnak, s ha olyan lelkesedéssel járulnak az urnákhoz, mint amilyen lelkesen érkeztek a kampánygyűlésre, úgy igen keserű szájízzel fogunk ébredni március első vasárnapján.
A szavazói bázis szélesnek mondható, látok közöttük dolgozó középkorosztálybelieket, fásult nyugdíjasokat, frusztrált fiatalokat, borgőzös csavargókat és bizony magyarokat is.
A bajszos vezér beszédében mindenki találhat magának valót, hisz soha nem volt könnyebb bírálni a vezető politikai elitet, mint most.
A sorozatos botrányok, a maffiakormány ügyei, a korrupció, és az egész romlott bagázs puszta léte olyan magas labda, amit nem lehet nem lecsapni.
Ezen túlmenően tűpontosan rámutat az egészségügy, a szociális szféra problémáira, amelyet kitörő tapssal jutalmaz a láthatóan jól szórakozó hallgatóság. Feloldódnak, mert a bölcs vezér leveszi vállukról a terhet.
Megtudják, hogy saját nyomorukról és sikertelenségünkről mindig mások tehetnek, legyenek azok drogosok, migránsok, vagy a homoszexuálisok, egyszóval az egész EU.
A felsorolást nem folytatja tovább az egykori megyeelnök, de tudjuk kik következnének utánuk a sorban, tett már erről tanúbizonyságot korábban, nem is olyan messze ettől a várostól. A valós problémákra megoldási javaslatai azonban nincsenek, mintahogy négyéves megyei elnöksége alatt sem voltak.
Vádak, bírálatok és támadások viszont vannak minden irányban. Aztán eszembe jutnak a nyolc évtizeddel ezelőtti végső megoldás, az ún. Endlösung elemei. Radnóti is akkor vonult be először munkaszolgálatra. Hirtelen elfogy a levegő.
A távoli múlt már nem is tűnik olyan távolinak. Most először rándul görcsbe a gyomrom. Félek. Nem attól, hogy nekem bántódásom esik, vagy esetleg megvernek, hanem attól, hogy ezek egyszer hatalomra kerülnek…
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.”
