Putyin után
Nyugati elemzők a háború kitörése óta egyfolytában várják Vlagyimir Putyin orosz elnök bukását.
Előbb a villámháborús terv (ha volt egyáltalán olyan…) látványos kudarca, aztán a Kígyó-sziget feladása, a Moszkva rakétás cirkáló elsüllyesztése, a Harkiv környéki ukrán előretörés, most legújabban meg a Kercsi-szoros felett feszülő híd megrongálása okoz akkora presztízsveszteséget a Kreml fura urának, hogy alantasai már keverik is a novicsokot kedvenc pudingjába (lásd ugyanitt: az elnök rákos, Parkinson-kórban szenved, demens, stb.).
Hogy mindez mennyire vágyvezérelt elképzelés, nem tisztünk eldönteni.
A legfelkészültebb elemzők sem képesek mostanában belátni a színfalak mögé, a találgatásnak meg nem sok értelme van. A háború egyébként is átrendezte az erőviszonyokat. Putyin elnök szereti rotálni a kádereit, kegyéből (majd egy moszkvai toronyház 40. emeletéről) könnyű kiesni, oda bekerülni már nehezebb.
Az egyik oldalon a Putyin birodalmát megalapozó oligarchák szeretnék visszakapni nyugaton zárolt milliárdjaikat, a másikon keményvonalas, nagyorosz fantaszták terelnék végre vissza a birodalom óvó szárnyai alá a „nem létező” ukrán népet – ha belepusztul, akkor is!
Hatalmi frakciók adják egymásnak a kilincset a Kreml folyosóin, a dolgok természete már csak ilyen. Ehhez képest azt feltételezzük, Putyin elnök bukásával automatikusan véget ér a háború, megoldódik minden problémánk, az unipoláris pillanat unipoláris évszázadra nyúl, Fukuyama ostobasága pedig egyből Kasszandra-jóslattá változik. Ránk virrad a kanti örök béke napja. Ezzel csak egy gond van: a világ nem így működik!
Emlékezhetünk rá, rögtön a háború elején a fősodratú sajtó az Antikrisztus földi reinkarnációjának kiáltotta ki az orosz elnököt. Amelyik lap nem hozott Hitler-bajuszos Putyint a címlapján, az kikerült a nyugati kultúrkörből, #Putyler elöntötte a közösségi oldalainkat.
Hogy a megannyi diktátor közül miért pont Hitlert választották, csuda tudja, holott a Putyisvilinek, vagy pláne a Puty Pot-nak sokkal realisztikusabb a csengése. Talán a régi beidegződés lehet az oka, a kommunista tömeggyilkosokat még mindig csak szőrmentén lehet szidni a világ haladóbb féltekéjén...
No de vissza Putyinhoz! Azzal, hogy az ördög unokatestvérének nyilvánították, a nyugati közbeszédben elültettek egy hamis narratívát: azt a teljesen légből kapott feltételezést, hogy Putyin után csak jobb jöhet. Ezzel csak egy baj van, nyilvánvalóan nincs rá semmi garancia!
Rendben, az Amerikai Egyesült Államok kellő tapasztalatot szerzett már a kívülről indukált palotaforradalmak területén, de Oroszország nem Nicaragua, ráadásul a szandinistáknak atombombájuk sem volt. Az oroszoknak van hatezer. Nem is kell, hogy Putyin helyére egy keményvonalasabb figura kerüljön. Elég, ha az új, nyugatos garnitúra hatalomátvétele során a hatezer robbanófejből egy valahogy elkallódik Szibéria végtelenjében, majd bekerül egy hátizsákba és felrobban valamelyik európai nagyváros főterén. Ez a kérdés nem arról szól, Putyin megússza-e a felelősségre vonást. Az sokkal fontosabb, vajon mi megúsznánk-e az orosz–ukrán háborúnál is sokkal nagyobb katasztrófát.
