Prágai emlékek 1968-ból

Egy falun „szocializálódott” magamfajta kisebbségi magyarnak már a milliós nagyváros és a cseh környezet is eléggé sokkoló élmény volt, de nem sok idő maradt ennek a feldolgozására, mert akkoriban már a diákok és a kiskocsmákban sörözgető emberek között is elég sűrűn került szóba a politika. A Strahovon, ahol a legtöbb Prágában tanuló diák lakott abban az időben, november végétől többször is kisebb-nagyobb tüntetésekre és rendőrségi erődemonstrációkra került sor, erről azonban nem a sajtóból, hanem a résztvevők beszámolóiból szereztünk tudomást, miután két-három fős „akciócsoportok” keresték fel a város számtalan pontján működött diákkollégiumokat és agitáltak mindenkit az aktívabb szerepvállalásra.

Közben azonban a kommunista párt legfelső vezetésében is személycserékre került sor: lemondott pártvezéri tisztségéről Antonín Novotný, aki mereven ragaszkodott a dogmatikus módszerekhez, ráadásul alig tudta leplezni, hogy utálja a szlovákokat. A párt cseh „reformszárnya” a maradisága miatt igyekezett őt megbuktatni, a szlovákok pedig éppen a az unszimpátiájára reagálva voltak egyöntetűen ellene, lett légyen szó Vasil Biľakról vagy éppen Alexander Dubčekról – hogy csak a szlovák kommunisták egymást is bizalmatlanul figyelő két csoportosulásának vezéralakjait említsem. A beinduló folyamatok a szlovák vezetők számára elsősorban a nagyobb önállóság lehetőségét ígérték, a cseh írók és reformközgazdászok által megfogalmazott elvárásokat és a társadalom demokratizálásának a szükségességét igazából nem is fogták fel. Mivel az 1968-as történéseket Prágából figyelhettem, csak homályos elképzeléseim voltak mindarról, ami Pozsonyban és más szlovákiai nagyvárosokban történt. A szlovák lapokban egyre több magyarellenes cikk jelent meg, de a cseheket sem kímélték, mintha az idő kereke visszafordult volna 1938-ba vagy 1945-be. A csehek jobbára megértően fogadták a szlovákok követeléseit, mert úgy tűnt fel számukra, mintha a kommunista diktatúra korlátozta volna addig a „kibontakozásukat”. A szlovákok viszont nem a diktatúrát, hanem a cseheket okolták emiatt. Pedig 1945-ben éppen nekik köszönhették, hogy a II. világháború végén a győztesek oldalán találták magukat.

Mi huszonéves diákok minderről akkor vajmi keveset tudhattunk, inkább érdeklődéssel figyeltük az újabb és újabb fejleményeket. A cseh lapokban egyre merészebb elemzések és felvetések kaptak helyet és terítékre kerültek olyan ügyek is, amelyekről addig nem beszéltek.

A fővárosban tanuló magyar egyetemisták szervezete, az Ady Endre Diákkör (AED) akkori vezetősége Duka Zólyomi Árpáddal az élén elsősorban a szlovákiai történésekre fókuszált és a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubbal (JAIK) együttműködve a Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ) létrehozásán munkálkodott. Ez meg is alakult, ha jól emlékszem a vezetői a már említett Duka Zólyomi Árpád mellett Duray Miklós és Varga Sándor lettek. Viszonylag rövid idő alatt több mint 20 ezer fiatalt sikerült beszervezni. (Aztán persze 1969-ben feloszlatták.)

Kétségtelenül mozgalmas időszak volt az a néhány hónap januártól augusztusig. Nem egész két héttel a Varsói Szerződés csapatainak a bevonulása előtt jelent meg az első cikkem nyomtatásban, az Új Ifjúságban, és ebben azt fejtegettem, milyen egyetemre lenne szüksége a szlovákiai magyarságnak. Szüleim akkor büszkék voltak rám, de jóval később amiatt izgultak, vajon nem lesz-e valami bajom ebből.

A csapatok bevonulásakor, 1968. augusztus 20-án történetesen otthon voltam és anyám ébresztett valamikor hajnalban, hogy furcsa dolgok zajlanak az országban. A csehszlovák televízióban izgatott bemondók számoltak be az éjszakai történésekről, majd megszakadt az adás, de fél órával később egy másik stúdióból ismét bejelentkeztek. Őszintén megvallva, mi akkoriban a Szlovák Rádió magyar adását nem hallgattuk, csak évekkel később tudtam meg, hogy néhány elszánt rádiós: Kozma Gyula (Lucia Žitňanskának, a Most-Híd parlamenti képviselőjének az édesapja) és Delmár Gábor titkos helyszínekről közvetítették a Gabonaváros adó híreit és felhívásait.

A szlovákiai magyarok, ahogy én emlékszem, vegyes érzelmekkel fogadták a magyar néphadsereg katonáit. Egyrészt örültek annak, hogy talán véget vetnek a szlovák nacionalisták magyarellenes kirohanásainak, sőt akadtak olyanok is, akik már-már a magyarok lakta területek újbóli visszacsatolását vizionálták, de sokan voltak, akik őszintén aggódtak amiatt, hogy a magyar katonák is a demokrácia eltiprása miatt vettek részt a megszállásban.

Én szeptember elején visszautaztam Prágába, ahol még egy elmaradt vizsgámra kellett készülnöm. Nem volt egyszerű feladat ilyen hangulatban tanulni és fizikai példákat számolgatni, de vizsgáztatónk nem törődött a kialakult helyzettel. Októberben ismét elkezdődött az oktatás az egyetemen, de a feszültség ott lebegett az előadótermekben és az egyetemi negyedben is. Hónapokig ez az átmeneti állapot uralkodott az országban, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a reformkísérlet elbukott. Már bennjártunk az őszi szemeszterben, amikor a prágai egyetemeken diáksztrájk tört ki és tanítás helyett a kialakult helyzetről folyt a vita. A természettudományi kar dékáni épületének nagy előadótermében szónokok váltogatták egymást a pulpituson, még a világhírű olimpikon, Emil Zátopek hosszútávfutó atléta is eljött közénk és gyújtó hangú beszédben követelte a megalkuvó politikusok távozását a kormányból és a párt vezetéséből. Noha alig 150 méterre volt a kollégiumunk, mi az egyetem épületében éjszakáztunk, nehogy illetéktelenek elfoglalják. Nem volt éppen kellemes a hideg folyosón tölteni ezt az időt, de szerencsémre sikerült egy nagy világtérképet leakasztanom valahonnan, azzal beburkoltam magamat és egy kitömött barna medve társaságában viszonylag jól aludtam. Aztán a sztrájk befejeződött, a kormány pedig a helyén maradt.

Még két eseményt említenék 1969-ből. Az első Jan Palach elborzasztó önkéntes tűzhalála volt, amely az egész társadalmat sokkolta, de az elindult visszarendeződést nem tudta megállítani. A másik az 1969 márciusában zajlott jégkorong világbajnoksággal kapcsolatos. A csehszlovák csapat legyőzte a szovjeteket és ez olyan eufóriát váltott ki, hogy vagy negyedmillió ember kivonult a Vencel térre. Egészen véletlenül én is belesodródtam ebbe a tömegbe, és őszintén szólva a heves indulatokat érezve elfogott a félelem. A tömeg szovjetellenes jelszavakat kiabált, néhányan szétverték a szovjet légitársaság (Aeroflot) Vencel téri irodájának bejáratát és egyéb atrocitásokra is sor került. Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre sikerült kikeverednem ebből a szorult helyzetből. Alig két héttel később már Gustáv Husák lett a kommunista párt főtitkára és elindult a „normalizációnak” nevezett neosztálinista visszarendeződés.