Posztmodern választások
A kis csalás még elmegy, a pofátlanul nagy azonban már nem. Ez a belarusz vezető legújabb tapasztalata, ami alapvető életigazság, csak eddig nem találkozott vele ilyen élesen. A korábbi elcsalt választások után is voltak tüntetések, de kisebbek, erőtlenebbek, most azonban elemi erővel tört fel az emberek igazságérzete, s nemcsak a fővárosban, Minszkben, hanem országszerte.
Van úgy, hogy a hataloméhség annyira elvakítja a politikust, hogy a lehetséges ellenfelek kizárásával, ellehetetlenítésével maga kormányozza bele magát a vesztes pozíciójába. Mi, idősebbek még jól emlékszünk Mečiar diktatúraszagú rendszerére, amely felett csak összefogással lehetett győzni. A rafinált, de gátlástalan, a hatalom megtartásáért mindenre képes többszörös szlovák kormányfő olyan helyzetet teremtett, amely összeterelte a bal, a centrista, a liberális és a jobboldali erőket, hogy egységes frontot alakítva győzzék le a választásokon. Előtte sarokba szorította a magyar pártokat is, hiszen a választási törvény számukra kedvezőtlen módosításával mintegy megteremtette az egyesülés kényszerét. Kialakult a mindenki egy ellen, és a mindenki győzött.
Valami hasonló játszódott le Belaruszban is, Aljakszandr Lukasenka a potenciális ellenfeleit, na jó, nevezzük kihívóinak, ellehetetlenítette, bebörtönözte. Maradt egy, Szvjatlana Cihanouszkaja, akiről az országban mindenki elhiszi, hogy legyőzte az egyre kínosabban kapkodó Lukasenkát. Szóval, a tanulság az, hogy a sok lúd disznót győz, és az embereket nem lehet elhallgattatni a végtelenségig.
Az Európa utolsó diktatúrájának nevezett Belaruszban már nem lehet ott folytatni az életet, ahol az elnökválasztáskor abbamaradt.
Előbb vagy utóbb ki kell majd írni az új választásokat, és Lukasenka is a történelem szemétdombjára kerül, mint szlovákiai kollégája, Vladimír Mečiar. A nyugatra természetesen nem számíthat, de szerintem Moszkvára sem, mert Putyin elnöknek most nem érdeke egy újabb konfliktus. Azt meg csak remélni tudom, hogy a nyugat visszafogja magát, és nem idéz elő egy újabb Majdant itt, a keleti határainknál.
A mindenki egy ellen tapasztalható Amerikában is, vagy fogalmazzunk pontosabban, a „bárki, csak ne Trump” jelenség. A bárki egy idős, minden hájjal megkent, és mondjuk ki, gátlástalan, de ma már a szenilitás jeleit mutató Joe Biden, aki a demokraták elnökjelöltje lett. S aki Obama alelnökeként beültette fiát az ukrajnai gázipari óriás, a Burisma Holdings igazgatótanácsába – kapaszkodjon meg a kedves olvasó – havi 166 ezer dollárért. Cserébe amerikai (állami) milliókat juttatott Kijevnek. Ám amikor a gázipari óriás korrupciós ügyei körül kezdett szaglászni az ukrán főügyész, Biden elintézte (mily meglepetés, ismét zsarolással), hogy menesszék a túl kíváncsi főügyészt.
Ő a baloldali értékek amerikai képviselője, a kapitalizmust megtestesítő republikánus Trump kihívója. Mivel azonban a demokrata párt vezető korifeusai sem igazán bíznak Biden józan eszében és egészsége szilárdságában, egy energikus, minden szempontból píszí nőt állítottak mellé alelnökjelöltnek. Kamala Harris feladata a potenciális demokrata szavazók megszerzése, illetve visszaterelése az akolba, hiszen nő, színes bőrű, képzett, és a demokraták között inkább a kevésbé balos vonalat képviseli.
Vegyes felvágott, minden demokrata párti szavazó megkapja a magáét, a balos, a nagyon balos és a kicsit balos is. De nagyon bele kell húznia a Biden–Harris párosnak, mert nőni kezdett Trump népszerűsége és csökken a két jelölt közötti különbség.
Közben Minszkben csitul a népharag, amely – ha most nem is söpri el Lukasenka rendszerét – továbbra is ott lapul a mélyben, tehát a belarusz elnöknek engednie kell. S ha enged, onnan már nem lesz megállás.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/35. számában.
