Populizmus vagy konzervativizmus? Fontos választás előtt a nemzeti oldal
Bármennyire is kényelmetlen ez egyesek számára, a magyar baloldali ellenzéki erők valójában a globalista politikai sablonok meglehetősen átlagos klónjai. Annak a kulturálisan kasztrált, ahistorikus álkormányzásnak a hordozói, amelyek az európai demokrácia volt nagy bástyáit is bukott államokká tették. A magyar jövőért folyó igazi vita tehát nem velük vagy ellenük, hanem a nemzeti oldalon, a polgári konzervativizmus és a populista mainstream között zajlik.
Nemzeti-szuverenista politikusok nálunk és más nemzeteknél is úgy próbálták kivenni a szelet globalista ideológiai ellenfeleik vitorlájából, amikor azok populizmussal vádolták őket, hogy védekezés és magyarázkodás helyett inkább az eredetileg sértőnek szánt címkét ravaszul magukévá tették. A populizmus fogalma, amelyet gyakran helytelenül a konzervativizmussal felcserélve is használnak, mára meghonosodott a konzervatív politikai erők gondolkodásában. Ez a tény ugyan rövid távon választási győzelmek receptje lehet, hosszú távon viszont egy nemzetnek stabilabb összetartó értékeket kell felkínálni.
A populizmust a liberális ideológusok rasszistának, homofóbnak, gyarmatosítónak stb. nevezik. A valóságban egyik sem.
A populizmus olyan régi, mint maga a politika és a kormányzás. A számtalan különböző értelmezés közül azonban itt ahhoz ragaszkodnék, amely a populizmust olyan politikai rövidtávú perspektívának jeleníti meg, amelyet a tömegekben uralkodó hangulat, aktuális tömegérzelmek hulláma irányít. Választ kínál arra, amit a népsokaság követel, így lesz a populizmus a többség akaratának engedelmeskedő vezetés mítosza.
Az európai nemzeti erők vezetőinek egyik túlhasznált szlogenje a vox populi, vox dei. A populizmus, amely a szent és sérthetetlen nép hangjából meríti legitimitását, olykor még a hazafiság szinonimájává is vált. Csakhogy kevesen tudják, hogy ez a közkedvelt szlogen a nyolcadik századi teológus, Alkuin idézetének egy töredéke, amely teljességében így hangzik:
És ez a gondolat egyenesen a konzervativizmushoz vezet bennünket.
Míg a populizmus a világi kormányzás fogalma, addig a konzervativizmus nem az. Mi tehát a konzervativizmus? Ne imádjátok azt, ami nem Isten; ne igazoljátok emberi céljaitokat az isteni tekintélyre való hivatkozással; bizalmatokat ne saját erőfeszítéseitekbe, hanem kizárólag a Teremtőbe vessétek; fogadjátok el és hordozzátok tovább azt az igazságot, amelyet elődeitek adtak nektek; ne gyilkoljatok; ne süllyedjetek el a perverzióban; ne lopjatok; ne hazudjatok; ne legyetek irigyek, és tanuljatok meg örülni felebarátotok sikerének.
Ez természetesen nem konzervativizmus, hanem a Tízparancsolat, bár kissé újrafogalmazva. Ez akkor válik konzervativizmussá, amikor mind közösségi, mind egyéni szinten átültetjük abba, amit mi „polgári értékeknek” nevezünk. A polgári értékekre épülő társadalmat irányító erkölcsöt és etikát nevezzük konzervativizmusnak.
A populizmussal ellentétben a konzervativizmus nem egy világi fogalomban gyökerezik, hanem a transzcendensből eredeztethető. Ezért semmiképpen sem azonosíthatja a nép hangját Isten hangjával. Ellenkezőleg, a konzervatív alapállás: a nép hangja nem Isten hangja; kizárólag Isten hangja, Isten hangja. Populistának lenni annyit jelent, mint meghajolni a többségi népakarat előtt. Konzervatívnak lenni mindenekelőtt az Isten akaratának való engedelmesség vágya.
Keresztény fogalomrendszerben kifejezve, a populizmust választani a konzervativizmus helyett azt jelenti, hogy Poncius Pilátust példáját követjük a Názáreti Jézus helyett. Pilátusé egyfajta pragmatikus populizmus, amely a társadalom leghangosabb és legnépesebb részének kívánságai előtt meghajolva, valamint a status quo fenntartásával kívánja bebiztosítani a békét. Lehet, hogy ez egy érvényes opció napjainkban is, de az effajta populizmus tele van veszélyekkel. A legközvetlenebb talán az, hogy az ilyen kormányzást, még ha a legfelsőbb végrehajtó hatalmat foglalja is el, sokszor a populizmus egy alfaja, a demagógia manipulálja. Az Újszövetségben ez leginkább Kaifás főpap személyében nyilvánul meg, aki látszólag logikus és államférfiúi megközelítéssel egyszerre mind a tíz parancsolatot egyetlen kijelentéssel szegi meg: „jobb, ha egy ember meghal a népért, mintha az egész nép pusztulna el”.
A populizmus tehát formálisan átveheti a konzervativizmus céljait és módszereit, de tartalmában egészen más marad. A populizmus ugyanis a hatalomról szól, a konzervativizmus pedig az istenfélelemről és a megváltásról.
Míg a populizmus a demokrácia eszköze, addig a konzervativizmus a szabadságé. A konzervativizmus nem terelheti az egyént az üdvösség útjára, de ez a preferált szabály- és értékrend azok számára, akik így vagy úgy, de üdvözülni akarnak. A populizmus a leghatékonyabb válasz a „most”-ra, de csak a konzervativizmus hordozhatja a reményeinkhez és áldozatainkhoz méltó jövő magvait.
