Példakép?
Hol volt, hol nem volt – pedig tényleg volt: egy filozófus és közgazdász, akinek rovására vagy száz millió ember halálát írják. Pedig „csak” filozófus volt és közgazdász. Személyesen ez a kommunista múltban oly népszerű és példának állított Karl Marx nem volt felelős semmi gyilkosságért. Hiszen senkit sem ölt meg, koncepciós perben nem ítélt el, koncentrációs táborba vagy gulagra sem küldött senkit.
Mondhatnánk úgy is, hogy visszaéltek gondolataival, tanaival, sőt, egy bizonyos Lenin némileg eltorzítva fejlesztette tovább mondandóját bolsevik abszurdig, így lett a marxizmus-leninizmus alappillére.
Na és aztán volt, illetve még van egy bizonyos Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, aki ezt a Karl Marxot kétszázadik születésnapja alkalmából nyilvánosan méltatta, mondván, hogy ő persze nem tehet arról, amit a nevével visszaélők tettek. Lett is ebből nagy fölháborodás. Mert hogy a marxizmus annyi szenvedést okozott, s azt most sokan Marx nyakába varrnák, vagyis nem méltó arra, hogy tisztelettel adózzunk emlékének, pláne, ha Kínából még szobrát is küldik Trierbe, a szülővárosába.
Hogyan értelmezzük ezt? Mennyire vagyunk felelősek gondolatainkért? Pedig azt is mondhatjuk: fölfogás kérdése mindez.
Vagy?
Mert tényleg Karl Marx volt az, aki Engelsszel megírta a Kommunista kiáltványt, a kommunista ideológia alapművét. Helyénvaló a kérdés: mennyire vonható felelősségre azért, amit mások olvastak ki ebből? Mennyire tehet Marx azért, amit aztán félresikerült tanítványai, elsősorban Lenin művelt?
Aki ma azért ágál, hogy a kommunizmust a fasizmussal (pontosabban a nácizmussal) egy szintre tegyék és egyaránt elítéljék, az zárt ajtón kopogtat. A mai neoliberalizmus nem engedi az ilyen összehasonlítást. Hiszen mindent megtesz, hogy minél jobban hasonlítson a fasizmusra és a kommunizmusra, annak demagógiáját és eszközeit pedig választékosan fölhasználja. Ezért van az, hogy egy Juncker elmegy Marxról megemlékezni, és sokan rendben tartják azt, Trier pedig elfogadja a szobrot.
Érthető mindez? Nem olyan ártatlan Marx szerecsenmosdatása. Mert régi ismerősünk, azért lehet? Vajon ki ismeri manapság Houston Stewart Chamberlaint? Azt, aki megírta A 19. század alapjait. Azt a könyvet, amely a náci ideológia és rasszizmus egyik alapműve, és amelyből Hitler olyan sokat tanult és átvett. Mi lenne, ha ennek az angol születésű német rasszistának valamelyik évfordulójára bárki elmenne szónokolni? Ekkor bezzeg gyorsan fölismernék őt is. Bár ő sem ölt meg senkit, „csak” egy könyvet írt. El tudjuk képzelni méltatását? Ne feledjük: a kommunista rémuralom több emberéletért felelős, mint a náci rémuralom. Ez statisztikai tény. Kevesen tudják, mert sokan nem akarják tudni, de akkor is így van. Az nem lehet mentség, hogy a Szovjetunió a II. világháború győztesei között tetszeleg.
Vannak példaképek, és vannak „példaképek”. Ki venné lelkére, hogy erről a Chamberlainről barátságosan megemlékezzen?
Marxról miért lehet? Vagy csak az teheti, akinek lelke nincs?
