Pávatánc gumicsizmában, napszemüvegben

Nem nehéz kitalálni, kire gondolok: a Szabadság és Szolidaritás (SAS) szép nevű párt jelenlegi elnöke, Gröhling úr (tudják, az a fickó, aki sokáig a tarkóján hordta a piros napszemüvegét) ugyanis úgy képzeli el az ellenzéki összefogást, hogy listázgat, és úgy akar majdan kormányzóképes lenni, hogy jó előre borítékolja a kormánybuktatást. Gröhling állítólag november 17-én nem hajlandó egy pódiumon emlékezni a rendszerváltozásra a Magyar Szövetség elnökével. (Azzal a Gubík Lászlóval, aki nem rejti véka alá nemzeti hovatartozását, és nem abban tündököl, hogy brindzás haluskát keverget a tévében, miközben szlovák népi táncot lejt. Valószínű, hogy Bugárt megtűrné maga mellett, bár lehet, hogy fintorogva.) 

A másik matador, aki emberségben legalább egy fokkal fölötte áll Gröhlingnek, Igor Matovič. Aki ugyan olykor eljátssza a tolerancia és kisebbségvédelem bajnokának szerepét, de ha jogszűkítésről kell dönteni, tudja, hol a helye, és milyen gombot kell nyomni. Mert egy dolog Budapest fölött, a Normafánál rétesezni, más dolog a kettős állampolgárság törvényi elutasításáról szavazni. Utóbbi esetben mellet kell döngetni.

Ami közös bennük: mindkettő vezérürü szeretne lenni, bár erre igen csekély az esélyük, lévén, hogy többszörösen is eljátszották a maguk kisded játékait, ráadásul a progresszívek – minden korrupció ellenére – nyomasztó fölényben vannak. Ezek a figurák a szlovák ellenzéki politika sanyarú helyzetét mutatják, mert míg Robert Fico öreg rókaként általában – különböző trükkökkel – rendet tud csinálni a csapatai közt és a kormányban, ezek még ott tartanak, ahol a magyarországi ellenzék évtizedekig, míg csak el nem jutottak az önfelszámolás csodás állapotába.

Egyszóval megy a táncikálás a választás előtti évben. Éppúgy, mint a választások után, amikor a vesztes csapat az utcára vonultatja híveit, mert nem tudja elfogadni a népakaratot. De mindegy is, mikor, hiszen Szlovákiában permanens a kampány, beleértve a vasárnapi húslevesbe is vitriolt löttyintő, a nyomasztó többségben levő liberális tévéadóknak köszönhetően. A vasárnapi déli órák nem a családi ebédről vagy a templomi áhitatról szólnak, hanem a politikusok gyomorforgató vitáiról. Mert állítólag ez kell a népnek. Ha már olyan csökött, hogy vasárnap délben – ahelyett, hogy gyermekein és unokáin legeltetné a tekintetét – tévét néz. 

De hogy mi kell valójában a népnek, azt tőlük is jobban tudja az ország legnagyobb konjunktúralovagja, a pádári ribizliborbáró. Aki most éppen (természetesen önmagán kívül) mindenkit elszámoltatna, akinek valaha is köze volt az előző magyar kormányhoz. Legújabban éppen Orosz Örsöt és Gubík Lászlót, de a lista tetszés szerint fog bővülni minden magyar szervezettel, amely valaha is hasznos tevékenységet folytatott a felvidéki magyarságért. 

Borbáró uram felrántja a gumicsizmát, szétnéz a határban, megjártatja tekintetét több ezer hektáros birtokain, és pök egy egészségeset abba az irányba, ahol Gubíkékat sejti mozogni. Valószínűleg meg van győződve róla, hogy egyszemélyes pártja hangzatos nevében világra lökött dörgedelmeit Budapesten is észlelik, és azonnal őutána nyúlnak, mint a leghitelesebb felvidéki magyar után, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a magyarság szétverésében, hogy ugyan tenne már rendet ebben az Augiász-istállóban. Mert egy ilyen feladat rátermett és erkölcsileg feddhetetlen embert kíván. 

S miközben reménykedve várja a Duna túloldaláról a vállveregetést, jóleső melegség önti el a keblét, hogy romboló energiái továbbra is hasznosulnak, hiszen azt a bagázst erősítik, akik hátracsapott rózsaszín szemüvegükkel, vakcinás pávatáncaikkal, vagy éppen „szociáldemokráciás” hazugságaikkal, üres ígéreteikkel a mindenkori jótevők köpönyegét gombolgatva próbálják átverni a felvidéki magyarokat. Értsd: megszerezni a szavazatukat. Mert minden magyar szavazónak, akit borbáróéknak meg a többségi „jótevőinknek” sikerül elbizonytalanítani, megy a voksa a kukába.

A cikk a Magyar7 hetilap 2026/42. számában is olvasható.