Parázs a hamu alatt
Múlt héten két botrányos esemény történt Szlovákiában, amely valamilyen véletlen folytán elkerülte a szlovák sajtó figyelmét. Főleg a liberálbolsevik portálok hallgattak sokatmondóan.
A két eset arról árulkodik, hogy a szlovák társadalomban kiirthatatlanul ott lappang a magyargyűlölet, enyhébb megfogalmazásban magyarfóbia.
Az egyik a pozsonyi Slovan és a dunaszerdahelyi DAC futballmeccsen történt, ahol a szurkolók egy nagy molinón üzenték meg a csallóközi csapat tagjainak, hol a helyük. Mongóliában. Merthogy a magyarok Mongóliába valók, Szlovákia csak a szlovákok (és a slovanos szurkolók) hazája.
Aztán jöttek a petárdák, amelyek miatt félbe kellett szakítani a mérkőzést. Erről a Stockholm-szindrómás Új Szó napilap azt írta, hogy a mindent beborító füstnek hála, a „mongolos” üzenet mindössze egy percig volt látható. A szervilis napilap sugalmazása szerint el lehet bagatellizálni az ügyet, mintha meg sem történt volna. A botrányról egyedül a balos Pravda tudósított néhány soros hírben.
A másik, ugyancsak a magyarfóbia által kiváltott eseményre Somorján került sor, ahol a birkózók Európa-bajnokságán éppen a felvidéki magyarok kitelepítésének emléknapján nyert aranyérmet kötött fogásban, a 87 kilós súlycsoportban Losonzi Dávid. A díjkiosztás után a szlovák rendezők a felénél elvágták a magyar himnuszt. Nyilván ez sem volt véletlen, és nem műszaki hiba történt.
Ez nem a „B-közép”, hanem a rendezők műve volt. Hogyan képzelheti bárki is, hogy a (még mindig) magyar többségű városban csak úgy felcsendülhet a magyar himnusz? Ennek az esetnek még inkább nem akadt lenyomata a sajtóban, hiába kutattam utána.
A két provokatív történet több mint tanulságos. Nyolcvan évvel a felvidéki magyarok kitelepítése és deportálása után, több mint egy évszázaddal a trianoni gyalázatot követően is ott izzik a parázs a szlovák hamu alatt. Ne feledjük, hogy néhány hete egy magyar fiatalembert késeltek meg Pozsonyban pusztán azért, mert magyarul beszélt.
Szlovák barátaink mindig arra beszélik ki magukat, hogy nekik tulajdonképpen semmi bajuk a magyarokkal, és az ellentétet mindig „csak” a gonosz politikusok szítják. Ezt a hazugságot kell hallgatnunk egész életünkben, s meglehet, hogy az unokáinknak is részük lesz a türelemnek, a megértésnek és a társadalmi béke ilyen sajátságos értelmezésének megnyilvánulásaiban.
Mert Szlovákiában még mindig úgy nőhetnek fel generációk, hogy az alapiskolában hazudnak nekik (nem a politikusok), és elferdített, kitalált történelmet sulykolnak a fejükbe.
A (mindenkori) szlovák belügyminiszter természetesen hallgat, és hallgatott a múltban is a magyarverésekről, a magyar futballszurkolók elleni durva fellépésekről. A közszolgálati televízió, rádió sem érzi fontosnak, hogy a szlovák–magyar megbékélés témáját olykor-olykor megpiszkálja. Az újmarxista-liberális képviselet számára is kellemesebb és kevésbé kockázatos az LMBTQ „közösség”, a deviancia védelme, mint az őshonos kisebbségek jogaiért való kiállás. Hogy Brüsszelt, az új Moszkvát már ne is említsük.
