2018. június 16., 23:05

Ová Helenák, Isten veletek!

Élj azon a néven, ahogy az Édesanyád hív! – felkiáltással indít civil kezdeményezést a külhoni magyarok névhasználati jogáért a magyar médiasztár, Vujity Tvrtko. Azért van abban valami pikáns, ha az kiált a magyar névért, aki a Szilárd nevet hagyta el, de ez mit sem von le a kezdeményezés jó szándékából és fontosságából. Akadnak is támogatói szép számmal, külhoni politikusok, közszereplők, s még a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese is az ügy mellé állt.

névhasználat

Persze, semmi új a nap alatt. A ´90-es évek -ová-háborúját nemcsak túléltük, meg is nyertük, így ´94 óta törvény engedélyezi az -ovátlanítást, s a szlováktól eltérő névhasználatot. A kérdésben az akkori magyar képviselet következetes is maradt, az MKP a megalakulásától a képviselőjelöltséghez is feltételül szabta a magyar név használatát, még ha a sajtó, a többségiek, de még liberálisék egy része is szélsőségről, kirekesztésről sziszegett. Joggal reméltük, a jó példa elszántságot teremt, sokasodik. A ma valósága azonban még mindig elszomorító képet mutat. Húsz év sem volt elég ahhoz, hogy elég bátorsággal tegyünk is a legfontosabbért, a nevünkért. Vannak, akik cinikusan legyintenek, nem fontos! Mások merő lustaságból a 10 perces, 6 eurós ügyintézéstől riadnak vissza, s vannak, akik állítják: félnek, úgy érzik, a magyar név hátrányukra is lehet. A kisebbségi beidegződés, a „ne tűnjünk ki” reflexe még mindig működik, a megfelelés kényszere mélyebben kódolt, mint gondolnánk. 

Vujity Tvrtko kezdeményezése a közösségi médiában is témául szolgált. Mint kiderült, története mindenkinek van – összeráncolt szemöldökökről, értetlen tekintetekről, finom, avagy durva beszólásokról, gúnyos megjegyzésekről, számonkérésekről. Van, aki szerint épp ezért nem kellene leányainkat ilyennek kitenni. Tényleg! Merjünk kicsik lenni! -ovával kicsinyített kicsik! Idegen nevűek, magyarként. Másodrendűek, akiknek házukból kilépve már nevükhöz sincs bátorságuk. Akik tudathasadásos módjára két névvel élnek, eggyel a többségi nemzetnek kedvezve, a másikkal a magyar közegben. Persze, éljük, tudjuk, nem könnyű a kisebbségi lét, apró csatákat, mindennapos viadalokat, nagy harcokat is jelent, meg sok örömöt és büszkeséget is. Ilyenek a mi névháborúink is. Vívjuk, hogy meggyőzzük az értetlenkedőket, a nevünk mi magunk vagyunk, azt nem lehet váltogatni, cserélgetni, nyelvközegtől függően. Aztán az elfogadtatás megélése erősíthet… mert ennek is vannak történetei. 

A szlovák elutasítást, értetlenséget, intoleranciát csak a megszokás oldhatja fel. Az, ha gyakoriságuk miatt természetessé válnak számukra a még oly idegenül is hangzó nevek. Ráadásul, nevünk vállalása önbizalmat is sugároz. Erről azonban, úgy tűnik, már csak magunkat kellene meggyőzni! Nyelvi egyenlőségről, megerősített jogrendről, önrendelkezésről álmodozunk, s a nevünkért sem teszünk.

Vujity Tvrtko kampánya nélkül is elérkezett az idő, hogy elsősorban értelmiségünk magába szálljon, és felelős hozzáállással, példát mutatva az intellektuálisan védtelenebbeknek is, vállalja a legtermészetesebbet, a nevét, anyanyelvén. Hogy a jó példák sokasodjanak. 

Kedves Helenák, Alžbeták, Žofiák, Štefanok, Ladislavok, Vojtechok...! Feladat van!

(Cikkünk a Magyar7 c. hetilap 2018/24. számában jelent meg.)

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.