Országépítők és országrombolók
A repülőgép óriási robajjal közeledik, hangjából ítélve alacsonyan. Valóban, szinte súrolja a vörösfenyők csúcsát, ahogy eldübörög a fejünk fölött, és elhúz Zamárdi felé. Fordul, és már jön is vissza. A gyerekek visongva kirohannak az udvarra, mindenki kapkodja a fejét: ez meg mit művel?
Szúnyogirtás, mondja valaki lakonikus egyszerűséggel. S valóban, ahogy beljebb veszi az irányt, a siófoki strandtól a nádas felé, hamarosan megjelennek a birodalmukból kiebrudalt, a part felé menekülő zümmögők.
Irtjuk a szúnyogot, mert elkényelmesedtünk, s végtelen önzésünk és puhányságunk oltárán mindent feláldozunk. A szúnyoggal a békát, a békával a gólyát. Velük együtt a fecskét és a pontyot, merthogy az is az árvaszúnyog iszapban kikelő lárváját habzsolja a Balaton fenekén. A Čmelák zaja elhalt, sokáig csak egy-egy fűbe pottyanó toboz puha koppanása töri meg az alkonyi csöndet, és a katlanban rotyogó gulyás illata lengi be az udvart. Szemben a tihanyi apátság kettős tornya nézi bölcsen és időtlenül a magyar tengert.
Lassan gombolyodik tovább a beszélgetés megszakadt fonala, amely arról szól, hogy bölcs ember volt-e államalapító királyunk, amikor behívta az idegeneket. Mert mostanában egyesek az ő nyakába szeretnék varrni Trianont, az első meg a második világháborút, s legszívesebben felkerekednének, hogy megbotozzák, ha már nem is őt, legalább a sírját. Pedig bölcs volt István, és nagyon jól tudta, mit végez.
Csak a mai tudálékosok hajlamosak elfelejteni, hogy mindent a maga korában kell vizsgálni.
Hiszen hiába voltak dúsgazdagok a fáraók, ugye, még nekik sem tellett színes televízióra.
Innentől kezdve hazafelé száll a diskurzus mérgezett nyila, hiszen egyszer csak kiderült, ami eddig sem volt titok, hogy Bugár Béla nem véletlenül járt tavaly a Maldív-szigeteken.
Legfeljebb az volt újdonság, hogy Czucz Pista fizette a cechet, és Kočner nem sörözni hívta Bélát, hanem sörért szalajtotta.
Magyarán, Bélánk megkapta az eligazítást a gengszterektől, hogy hol a helye és mi a dolga. Menteni a menthetetlent.
Mert Szlovákiában a Kočnerek, Bašternákok uralkodnak miniszteri, pártelnöki, titkosszolgai és egyéb segédlettel, s köztük néhány, magyar anya szülte kétes identitás is sütögeti a pecsenyéjét. A köz érdekében természetesen.
Sokan törik a fejüket mostanában, mi tartja a helyén minden gazemberség dacára a Pomlé köpönyegforgatóját. Pedig a kérdés nem úgy áll, hogy mi, hanem ki, illetve kik tartják ott, kiket szolgál még mindig. Minden, de minden elképzelhető a nagy felvidéki pusztaságban, csak a bélátlanítás nem megy.
Ez az ember úgy rásült a felvidéki magyarság arcára, mint az odakozmált szilvalekvár az üst aljához.
De úgy kell nekünk, ha hagytuk. Ennyire futotta.
Valóban, csak ennyire futja félmillió magyarnak?
S valóban partnernek kell tekinteni, le kell ülni vele, és meghallgatni a feltételeit? És közben senki sem borítja fel az asztalt?
Jó itt a víznél, még a puszta levegő is megnyugtató. De lassan leáldozik a nyár. Reggel pakolunk, indulunk haza, és az augusztus huszadikai tűzijátékot már a tévében nézzük.
Haza? Hol van az? Mint egy láthatatlan bunkó, sújt fejbe a melankólia, ha a felvidéki valóság motozását érzem, hogyan fúrja be magát a bőröm alá. Miközben valami nagyon nagy fennséget kellene érezni a tihanyi tornyokat, az örökkévalóság őreit látva, ahogy a szürkületbe takaróznak.
Az otthoni „országépítőkre” gondolok, akiknek mindez nem mond semmit. Akiknek tulajdonképpen semmi nem mond semmit.
Akik nem átallnak ide üzengetni, ahol tíz éve újra országépítés folyik. S úgy üzengetnek, mintha fikarcnyi erkölcsi joguk lenne hozzá, pedig csak bűzös szándékú ország- és közösségromboló, felkapaszkodott senkik. Mintha az örökkévalóság elmúlhatatlan szövetét szeretnék kirágni, akár a húsevő hangyák, amelyeket az elefántok is elkerülnek.
