2019. március 24., 17:30

Örökmozgó

Ha már elég sokáig élt az ember, sok (át)változásnak lehetett szemtanúja. Nyelvi, fogalmi változásoknak is. A fogalmak átváltozásaihoz nem kellenek évszázadok. Jóval kevesebb idő is elég, hogy kikopjon tárházunkból egy-egy jelentés, vagy egészen más tartalommal telítődjön.

foldkinyiff.jpg
Fotó: newsonia.com

Mostanság a fenntartható fejlődéssel állok hadilábon. Annak idején, amikor még a hippivilágot éltük, s felkapottá vált a természetbarát élet eszméje, valami egészen mást jelentett: együttélést a természettel, igazodást az örök törvényekhez, szembefordulást azzal a törekvéssel, hogy leigázzuk, szolgánkká tegyük, kizsigereljük a természetet, erőforrásait feléljük.

Ahogy a nóta is mondta: ne vágj ki minden fát. Mert magad alatt vágod.

A szép eszme aztán lassan átalakult, a természetbarátság, az élni és élni hagyni elve kihullott belőle, és a XXI. században a fenntartható fejlődésről kizárólag mint a folyamatosan fenntartható gazdasági növekedésről beszélünk, mely minden korszerűségünk, haladásunk alfája és ómegája.

Statisztikai adatokba foglalható, s mint tudjuk – a közhely is –, a számok nem hazudnak. Új, eddig még ki nem ürített természeti források felé fordulunk, hogy gyarapodjunk, gazdagodjunk, no nem mindannyian, az amúgy is tehetősek főleg, nagyon messzire meg továbbra sem tekintünk. Az öreg indián intelmét „tréfás” megjegyzésnek könyveljük el, valami szörnyűségesen avítt dolognak, primitivizmusnak. Méghogy a pénz ehetetlen?!

Egykor műszaki szakirányú tanulmányokat is folytattam, némi technikatörténeti útmutatást is kaptam, tudom, hogy sokan próbálták feltalálni az örökmozgót (közismert nevén: perpetuum mobile). A fizika törvényei ellen azonban a legszebb ábrándok is kevésnek bizonyultak.

Örökké tartó gazdasági növekedés sincsen. A teremtő rendje valahogy mindig belekavart, korlátokat szabott a hagymázas emberi álmoknak. Akkor is, ha a tudás nevében akartunk, akkor is, ha hatalmi erővel. Most azt próbálgatjuk, a pénz erejével menne-e. Az ember nem könnyen adja meg magát.

Feltaláltuk, amit feltalálni lehetett. Legnagyobb találmányaink azonban befejezetlen történetek, végig nem gondolt gondolatok. Legnagyobb tudományos eredményeink és zseniális találmányaink felfedezői, kifejtői sosem jutottak el addig munkájuk zárórészeként, hogy mi lesz a hulladékkal, ami legvégül itt marad nekünk meg az utánunk jövőknek.

A hasadóanyagot, a mérgező vegyi anyagokat elássuk, beton szarkofágba zárjuk; folyóinkat betonteknőbe tereljük, megbontva természetes talajvízhálóinkat, s közben azon merengünk, hogy sivatagosodunk. Tele vagyunk műanyaggal. Szén-dioxid-kvóták adásvételével sem lett jobb a levegőnk. Nem sorolom.

Szemétdomb lett a Földünk, közben soha nem látott természeti csapások tombolnak körülöttünk.

Klímavédelmi tüntetéseket rendezünk péntekenként kontinensszerte. Követeljük a megújuló energiaforrások használatának növelését, mert állítólag védeni akarjuk a környezetünket. A szenet, a földgázt, a kőolajat már szinte kiaknáztuk (a tengeriek még hátravannak). Most a megújulókra esküszünk, hirdetjük megint: ezek – napenergia, szélenergia, geotermikus energia – csak úgy vannak, folyamatosan újratermelődnek, ki tudják elégíteni a fejlett gazdaság energia-szükségletét, összhangban állnak a fenntartható gazdasági fejlődéssel.

És a természettel? Az megint kimarad?

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/12. számában.

Megosztás
Címkék