Öregek egymagukban
Amitől tartottunk, bekövetkezett. A vírus „beszökött” az idősotthonokba. Azokra a helyekre, ahol a legnagyobb pusztítást tudja végezni. Ott tombol, ahol a legsérülékenyebbek, a sokszor már magatehetetlen, számos krónikus betegséggel küzdő, életük alkonyán járó emberek tengetik napjaikat. Nagypapák, nagymamák, akik mostanában hiába várják gyermekeiket, unokáikat. Tilos a látogatás! Már hosszú hetek óta. Ez talán még jobban elszomorítja őket, mint maga a vírus. Hogy talán már soha többé nem láthatják szeretteiket…
Ez a legborzasztóbb és legembertelenebb ebben az egészben. Bizonyára valahol a világban már készültek tanulmányok arról, hogy hat az idős emberekre, ha huzamosabb ideig nélkülözniük kell szeretteiket, vagy el kell viselniük a teljes bezártságot. Biztosra vehető, hogy negatívan, s ha romlik a kedélyállapotuk, netán depresszióba esnek, az immunrendszerük is legyengül. S ez kedvez mindenféle vírus és baktérium támadásának. A vége pedig a legrosszabb lehet.
Ettől tartanak most egyre többen. Kétségbeesett hozzátartozók telefonálgatnak az idősotthonokba, hogy édesanyjuk, édesapjuk állapota iránt érdeklődjenek. Nem lennék most annak az embernek helyében, akinek szüleje mondjuk, a bazini otthonban van… De nem könnyű ma városvezetőnek, politikusnak sem lenni. Népszerűtlen és sokak szemében kegyetlen intézkedések sorozatát kénytelenek meghozni. Mint amilyen a vesztegzár, a teljes izoláció. Azért, hogy megelőzzék a még nagyobb tragédiát.
Tán sosem volt még annyi magára hagyott idős ember, mint épp ezekben a vészterhes időkben.
Sokaknak annyi jut a napi kommunikációból, hogy amikor valamelyik önkéntes meghozza nekik a bevásárlást vagy a gyógyszert, párt szót váltanak egymással, tisztes távolságból. Ez pedig édeskevés. Gyermekeik, unokáik messze vannak tőlük, még húsvétra sem tudtak hazajönni meglátogatni őket. Még jó, hogy van telefon…
Mennyivel jobb azoknak az időseknek, akik gyermekeikkel, netán unokáikkal közös háztartásban élnek. Rájuk vigyáz a család, sőt akár még fordítva is lehet, ő gondoskodik a családról. Ha még tevékeny, lehet, hogy kenyeret, lepényt dagaszt, a kertben szorgoskodik, vagy éppen a kisunokákkal tanul délutánonként. Leköti magát egész napra, nem ismeri az online életet, nem retteg minden másodpercben attól, hogy esetleg ő is elkaphatja a vírust. Ezt nevezhetnénk akár boldog öregkornak is.
De most nehéz idők járnak az öregekre. Most egyre többen kerülnek kórházba, intenzív osztályra és sokan lélegeztetőgépre.
A beteg, legyengült, sok évtizedes kemény munkában elhasználódott szervezettel a vírus könnyen elbánik. A tüdőgyulladás pedig végzetes lehet… Rémálmainkban se jöjjön elő az olaszok élet-halál harca, soha többé nem szeretnénk olyan kórházi felvételeket látni, amelyek bejárták a világot. Amikor az orvosok és nővérek egyik betegtől a másikhoz rohantak, sípoltak a műszerek, injekciókat szúrtak, mondhatni gigászi küzdelmet vívtak a kórral és vesztésre álltak.
Még a gazdag Lombardiában sem volt annyi lélegeztetőgép, amennyire hosszú heteken át szükség lett volna. Rengeteg család veszítette és veszíti el ott idős hozzátartozóit.
A tavaszban s a közelgő nyárban van most a bizodalmunk. Kell valami kapaszkodó, hogy egyszer megint normálisan élhetünk. Hogy a meleg legalább elaltatja egy időre az alattomos vírust. A korábban születetteknek is szükségük van a napfény éltető erejére. De sokkal inkább arra, hogy végre újból magukhoz ölelhessék régen látott gyermekeiket, unokáikat.
Mindenkinek elege lett már a Maradj otthon! szlogenből, hallani sem bírjuk. Fogcsikorgatva tűrjük a helyeztet, mert mást nem tehetünk. De a bezártság és feszültség még nagy bajokhoz vezethet.
Emberek vagyunk, vágyunk a másik közelségére, a kézfogásra, a puszira, a nagy családi ebédekre s a nagyi utánozhatatlanul finom húslevesére.
