Omnia mutantur…

Furcsa ökörnyálként úszkáltak szobámban a függönyszárnyak. Be kéne csukni az ablakot? Ilyenkor mindig belém hasítanak a rémtörténetek a gömbvillámokról. Hozzám is betévedhetnek? Furcsa, de nincs bennem félelem.

Megedzi az embert a folyamatos rettegésre késztetés. Hiába, a 2019-es év már csak ilyen.

Klímakatasztrófa, hőségrekordok, lihegünk, pihákolunk, videózzuk a viharokat, özönvízszerű esőket, szupercellákat. És rettegünk. Mert rettegni: az életformánk. Belelapozok a naplómba, amit nem az örökkévalóságnak, csak magamnak írok, hogy el ne feledjem a kézírást ebben a pötyögtetős világban, meg hogy az agyamat is „műveljem”, odázgatva – ha lehet – a hanyatlását. Már január 4-én azt jegyeztem fel, hogy rettegni kell.

„Az időjós ijesztő dolgokat jósol. Lesújt ránk a tél. Szörnyű hideg lesz, mínusz 15–20 fok akár, havazás, erős szél, hófúvások. Járhatatlan utak.” Nótázhatnánk Adyval, de szán és Fakó híján egy céltalan téli utazás sem megy. Hókotrók kellenek, ha már egyszer a kelet–nyugati autópálya csakis ott készülgethet, ahol kizárólagosan őshonos az államnemzet, még ha a józan ész mást diktálna is.

Erről persze nem beszélünk, még a nyelvünket is lenyeljük, ha szóra nyílna a szánk.

Csak semmi provokáció. S talán nincs is rá szükség, mert mondták helyettünk – kicsit másképpen ugyan – többségi közlekedési szakértőink: az új évi első hétvége nagy kelet–nyugati népvándorlásában közúton a legegyszerűbb és legbiztonságosabb a Kassa–Budapest–Pozsony autópályát választani. Helyreállt volna a világ rendje?

A január 5-ei folytatásban ez áll: „Éjszaka fehérbe borult minden. Megnyugtató jelzés. A kétméteres havat lapátoló emberek is, akikről hírt hoz a hírterjesztő. A felindult, katasztrófahirdető felvezető után a lapátos ember és asszony derűs mosollyal mondja, bele a kamerába: tél van, ilyenkor itt rendre jönnek a nagy havak, mert ez a világ rendje. Tél van, ideje a havazásnak.”

Később olvasom még, hogy katasztrofális a tavaszi szárazság, a hírekben mutogatják a kicserepesedett talajt, a panaszkodó gazdát; májusban a kiadós esőktől is rettegni kellett, mint mostanában a rekord hőfokoktól.

Mert nyár van, hétágra süt a nap. Veszélyben vagyunk.

Naponta felhívják figyelmünket a rákkeltő UV-sugárzásra, a földfelszíni ózonrétegre, meg a fényvédő kenceficékre, a napszemüvegek fontosságára, a klímaberendezés-reklámok is megszaporodtak, és tudom, hogy takarékoskodni kell a vízzel. Nemcsak tudom, látom is, a játszótéren a példásan nyírt fű őszi barna. Csak az ég öntözi. Éjszaka esett, most nagy hirtelen újra zöld lett. Ilyen a teremtett világ, alkalmazkodó. Tartalékol és túlél.

Bátyám kertjében évek óta szépen teremnek a fügebokrok. Hatalmasra nőttek. Kisgyerekkoromban is volt ebben a kertben fügebokor. Jóval kisebb, s csak időnként kóstoltunk róla érett gyümölcsöt, jó meleg nyarakon.

Akkor úgy mondtuk: jó meleg nyarunk van. Katasztrófát senki nem emlegetett.

Az okos klímafigyelők szerint ma ugyanolyan hőség van, mint akkor volt. Aztán hűvösebb nyarak jöttek, voltak melegebb telek, hidegebbek is, nagy havakkal. Emlékszem, hogyan öleltem kabátom alá oviba menet a fiamat, aki a 29 fokos hidegben a bundával bélelt kezeslábasában is didergett. Túléltük. Sok minden mást is. Nehezen azt viseltük, hogy az évszakok kezdtek eltűnni, hogy télből szinte azonnal a nyárba léptünk át, nem volt igazi tavaszunk, szép őszünk.

Katasztrófa, vagy csak a Föld gyógyítja magát az örök törvények szerint, melyeknek része a folytonos változás és alkalmazkodás?

Grönlandon plusz négy fokot is mértek az idén, s a klimatológus szerint ez katasztrófa. Grönland magyarul azt jelenti: zöld sziget. Ahogy Ovidius mondta volt: „Omnia mutantur, nihil interit”. Minden változik, nem pusztul el semmi.

Az ember is a változásban, utódaiban örökké való.

Az írás megjelent a Magyar7 2019/33. számában.