Óda a józan észhez
Ma a józanodás ritka, de kétségkívül biztató jeleként értékelhető, néhány év távlatában viszont édeskevés lehet az osztrák kormány minap hozott döntése, miszerint az iszlamista radikalizálódás elleni harc jegyében bezár hét mecsetet és kiutasít az országból több külföldről támogatott muszlim imámot.
A jelentős számú (nem őshonos!) török kisebbséggel rendelkező Ausztria kancellárjának bejelentése persze nem kerülhette el Ankara kritikáját. S ahhoz természetesen – bevándorlás‑ellenességet szagolva – az „autokrata” török rezsimet egyébként teli szájjal bíráló, mimózalelkű kávéházi értelmiség is csatlakozott a megszokott „xenofób, kirekesztő” stb. jelzőkkel tarkított szólamokkal. Sebastian Kurz ígéretének megvalósítása csak egy lépés az ország jellegének és a rendszerváltoztatás előtt még nálunk is igen vágyott európai életformának a megőrzése érdekében. Ha azonban nem követik újabbak és a „Keleti Birodalom” nem áll ki konzekvensen Közép‑Kelet‑Európa valódi jövőt áhító józanság-forradalma mellett, akkor a mostani lépés csak annyit segít, mint halottnak a csók.
Döntésük kapcsán Kurzék arra is rámutattak: nem hagyják, hogy fővárosuk Párizzsá vagy Brüsszellé váljon. Tegyük hozzá: akinek módjában állt ezt a két várost húsz évvel korábban és ma látnia, annak eszébe sem jut, hogy Kurz esetleg egy múlt század eleji sértődöttséget felidézve arra akart volna reflektálni, hogy Bécset nem sikerült annyira „kitömni”, mint a hatalmas gyarmatbirodalmából bőven profitáló két fővárost. Mindenképpen kemény szavak voltak ezek egy fiatal politikustól, s még inkább egy diplomáciai nyelvezethez szokott volt külügyminisztertől. Neki kell ugyanis a legjobban tudnia, hogy ezt olvasva Junckernek valószínűleg cigányútra (bocsánat romaútra) futott a reggeli konyak. Hogy Macron alighanem félrelökte reggeli raw salátáját és sírva futott panaszt tenni tanító nénijének. Mi több, első reakciójában talán még Merkel asszony is összekulcsolta a kezét, s kérdőn pillantott az égre – akarom mondani a plafonra. De aztán persze kicsit szégyenkezve összeszedte magát, s amikor kinézett az ablakon, a lelke megnyugvásra lelt. Odalent ugyanis a „szégyenemlékmű” több száz betonkockája sokszorosan visszhangozta a müezzin rekedtes reggeli ordítását, azt üzenve: nem kell aggódni, Németország már sosem lesz a németeké.
A mi tájainkon viszont, itt, ahol az elmúlt száz évben – „maradi keletiként” – azt sem tudtuk elfogadni, hogy elvették tőlünk azt, ami a miénk, nehéz lesz elfogadtatni, hogy önként dalolva adjuk át a maradékot. És ez nem a muszlimok hitéről és világnézetéről szól, távolról sem. Részben, mivel az Európába vágyó tömegek jelentős része nem is muszlim, főleg pedig azért, mert ezeknek az embereknek a hitét, szokásait tiszteletben kell tartani, el kell fogadni, de csak ott, ahol ezek a sajátságok kialakultak, ahol az élő kultúra részei és ahová, ha szerencsénk van, vendégként (!!!) eljuthatunk, de demokrácia‑exportőrként sosem lenne szabad betolakodnunk! A multikultiról álmodó globalista, kozmopolita (olvasd: hontalan és gyökértelen) elit pedig az össznépi olvasztótégelyről alkotott – rajtuk kívül senkinek sem tetsző – terveit szúrja oda, hmmm, ahonnét elővette. Mi, többiek pedig megleszünk azzal, ami – ahogyan a „nagy költő” mondta – kicsit sárga, kicsit savanyú, de a MIÉNK!
