Nyílt levél Máté Gábornak

Kedves Máté Gábor!

Mindketten ötvenötösök vagyunk, ezért választottam így ismeretlenül is ezt a közvetlen, baráti hangot a megszólításban. Meg aztán fiam révén van egy közös pont is az életünkben, ő is tagja volt annak a 2003-ban végzett, 14 fős „legendás” osztályodnak a Színművészeti Egyetemen, amely nemcsak a végzősök tehetségével tűnt ki, hanem azzal is, hogy ottlétük alatt vált a főiskola egyetemmé, amelynek függetlensége, szabadsága, egyetemessége a kormány által kinevezett kuratórium által most szerinted veszélyeztetetté vált. Ezért úgy döntöttél, hogy 27 évnyi oktatást követően befejezed a tanítást az egyetemen. Meg sem vártad, hogy mi lesz az egészből, időt se engedtél a kuratóriumnak a bizonyításra, egy az egyben dafke elutasítottad a változtatást!

És tetted ezt hozzád méltón, teátrálisan! Volt és jelenlegi tanítványaid előtt őrt állva az egyetem előtt a strázsán. Bizonyára úgy vélted, hogy most is „csillag-szórók az éjszakák”, és a „véres s ostoba feneségek” ellen meg kell védeni az egyetemet, az egyetemes magyar kultúra fellegvárát. Szíved joga! Még az is lehet, hogy az igazság oldalán állsz annyi évnyi tapasztalattal és érdemmel a tarsolyodban! Ki tudja? Bár kívülálló laikusként inkább úgy érzem, hogy a hosszú évek során gondosan kiépített struktúrák felett őrködtök a strázsákon.     

Viszont az nem fér a fejembe, amit a magyarsággal, a nemzettel és a hazával kapcsolatban mondtál. „A haza? Hát itt vagyunk” – mondod. Szerinted annál magyarabb, hazafiasabb dolgot, mintsem „magyarul oktatunk, itt dolgozunk, hogy mindig olyan dolgokra hívjuk fel a növendékeink figyelmét, ami hathat azokra, akiknek a színházat vagy a filmet, vagy egyéb művészeti ágat” szánjuk, nem lehet csinálni.

Jaj, dehogynem! És még nem is kacagányt öltve vagy műbajuszt ragasztva, mint ahogy azt kissé gúnyosan ellenpólusként felveted!   

A haza nem csak azt jelenti, hogy „itt vagyunk”, mert például mi, határon túli magyarok meg odaát vagyunk, amiről nem tehetünk, persze te sem! Mégis a nemzet részének érezzük magunkat, ugyanúgy, mint te!

Nekünk nem könnyű a szülőföldünkön hazátlanul élni, a hazában, az anyaországban pedig, ha véletlenül odakerülünk, mint például Vidnyánszky Attila, szülőföld nélkül. Róla azt mondtad, hogy nem itt nevelkedett! Szerinted „ő bizonyos szavakról nem tudja, Magyarországon mit jelentenek, ezért belecsúszik néha olyan dologba, amiért utána nekiesnek.”  Kik esnek neki?

Milyen szavakra gondoltál? Hazaszeretet, nemzet, magyarság? Hidd el nekem, ezekkel a szavakkal nagyon is tisztában vagyunk a Kárpátálján, a Felvidéken, de Erdélyben vagy a Vajdaságban is. Vidnyánszky is. Talán jobban, mint ti, mert az utódországokban a hatalom számára nem vagyunk, soha nem is voltunk természetes képződmények, minket általában felesleges nyűgnek tartanak Magyarország határain túl, sőt azon belül is egyesek. A szlovák alkotmány például nem is tartja nemzetalkotónak a felvidéki magyarokat, kell tehát, hogy belekapaszkodjunk a magyarságunkba, az anyanemzetünkbe. Örömmel tesszük, ha már így kibabrált velünk a sors! Nem csoda, hogy a nemzetről alkotott véleménye más egy identitását bátran vállaló határon túli magyarnak, akinek néha meg is kell szenvednie a magyarságáért, mint az anyaországinak, aki születésekor tálcán kapja meg.

Másként vagyunk kicsit magyarok, abban igazad lehet, de hogy nem rosszabb magyarok, az is biztos!

Lehet, most azt mondanád, hogy ti odaát igyekeztetek egyetemes kultúrát csinálni az egyetemes magyarság szolgálatában. Szép gondolat lenne!

Üdvözlettel: Száraz Dénes