Nincs mese, nincs mise?
Talán elnézik nekem a mélyen hívők is a fenti címet, melyben nincs bántó szándék, csupán a tényeket konstatálja, röviden, tömören, frappánsan. Mert, hogy másfél napig úgy tűnt, ez vár mindazokra, akik vasárnaponként, vagy akár hétköznaponként is rendszeresen eljárnak a szentmisére vagy istentiszteletre. A válságstáb és a kormány először betiltotta a templomba járást, utána – tán, hogy elkerülje a népharagot – mégis engedélyezte. Igaz, csupán 50 fő tartózkodhat egyszerre az Isten házában.
Rólunk, nélkülünk. Valahogy így értelmezték az egyházak a hétfői döntést. Zokon vették, hogy velük senki sem egyeztetett, az egyházak vezetőinek véleményére senki sem volt kíváncsi. Különösen azért, mert az egyházaknak is van egyféle belső rendtartásuk, szabályrendszerük. lyen például a katolikusoknál, hogy ott a püspök az, aki elrendelheti a szentmisék, vagyis papjainak a közösségi szolgálat beszüntetését. Csak sejthetjük, hogy az egyházak hosszú története alatt ilyesmire eddig nem sokszor kerülhetett sor… Miséztek a kolera- és pestisjárványok, a világháborúk idején is.
A hit ugyanis olyan erő, ami átsegíti az embert, mi több az emberiséget sokszor a legnehezebb buktatókon is.
Amikor életünk lejtmenetbe kerül, megoldatlannak tűnő problémával kell szembesülnünk, az égiek felé fordulunk. Sok ember számára az istentisztelet, vagy a szentmise valóságos lelki táplálék, a lelkiatya szívhez szóló szavait hazaviszik és sokáig őrizgetik lelkükben.
Az egyházak nem értették, hogy amikor a bevásárlóközpontok, a fogyasztói társadalom embereinek szentélyei, vagy éppen a kocsmák nyitva lehetnek, akkor miért éppen az Isten házát kell bezárni? Ahol eddig is betartották a szigorú járványügyi előírásokat. Régóta üres már a szenteltvíztartó, nincs kézfogás a szertartás alatt és az ostyát is kézbe kapják az áldozók. Az arcmaszkot pedig még a komoly szívbeteg idős és asztmás hívők is zokszó nélkül viselik.
Csak nem tér vissza megint a húsvéti rémálom, jutott eszembe, mikor értesültem a tiltásról?
Sokáig nem fogom feledni, amint Erdő Péter bíboros egyszál magában misézett a budapesti Szent István-bazilikában a legnagyobb keresztény ünnepen. Végtelen szomorúság és reményvesztettség öntötte el a szívemet, az üres padsorokat látva. Csak a bíboros meg a talán a Jóisten volt jelen abban a hatalmas templomban. Nem különben fájó volt nézni, ahogy Ferenc pápa pár egyházi ember társaságában szólt a hívőkhöz, buzdítva a világ népeit a kitartásra. Miközben a falakon kívül, Olaszországban tombolt a járvány, aratott a halál…
Bár mesze még a karácsony, de belegondolni sem jó abba, hogy esetleg ne méltóképp ünnepelhessük a Megváltó születését.
Hogy az éjféli mise idejére ne készülhessen el a betlehemünk. A templomba, a karácsonyfa alá és leginkább a szívünkben…
Hogy a döntéshozók miért tartották a vírus terjedésének szempontjából kockázatos helynek a templomot? Talán azért, mert ott vasárnaponként sokan gyűlnek össze. Pedig több helyütt a napokban már újra sakktáblaszerű-elrendezésben ültek a hívők a padokban. A tilalom meghozatalában talán szerepet játszhatott az is, hogy a templomba járók legnagyobb része idős és beteg ember, vagyis a különösen veszélyeztetett csoportba tartoznak. Talán a szentmise is tömegrendezvénynek minősült az ő meglátásukban…
Úgy látszik, jól imádkoztunk és az egyházi vezetők is megfelelő nyomást gyakoroltak az illetékesekre, hisz szerdán kiderült, mégsem maradunk Isten igéje nélkül.
Egy biztos, ez a kormány olyan sűrűn másítja meg az intézkedéseit, hogy egyszerű földi halandó lassan már követni sem bírja azokat. A nagy kérdés pedig az, hogyan sáfárkodunk a visszakapott lehetőséggel. Mert ha felelőtlenül, akkor könnyen előfordulhat, hogy a Kisjézus születésnapját csak otthon tudjuk megünnepelni. Csakis teljesen egészségesen keressük fel az Isten házát, köhögő vagy náthás embernek otthon a helye, és még akkor se üljünk túl közel a másikhoz, ha jó ismerősünk. Ne feledjük, imádkozni a legkisebb szobában is lehet. Isten ott is meghallja a szívből jövő imát.
