Népvándorlás 2.0
Évente mintegy 1 millió ember hagyja el Ukrajnát. Ezek az emberek nem emigrálnak, hanem egyszerűen csak munkát vállalnak más európai országokban. Ez katasztrófa, mondta az ukrán külügyminiszter, s a felmérések azt mutatják, hogy a jövő sem biztató: a lakosság egyharmada ugyancsak külföldre készül, főleg a 35 évnél fiatalabbak.
Igaza van Klimkin külügyminiszternek, ez az emberveszteség katasztrófába vezet, hiszen a legképzettebb, leginnovatívabb emberek mondanak búcsút a hazájuknak, hogy orvosként, szakmunkásként Szlovákiában, Lengyelországban, vagy távolabbi országokban telepedjenek le.
Szlovákia persze tárt karokkal fogadja az ukrán orvosokat, és arra készül, hogy megkönnyítse számukra a különbözeti vizsgát, hogy minél hamarabb munkába tudjanak állni. Mert a szlovák orvosok is nyugat felé vándorolnak, kétezren dolgoznak Csehországban, s továbbiak Németországban, Angliában. De Csehország is bajban van, ezt bizonyítják az orvosi kamara szóvivőjének szavai, aki azt mondta januárban, hogy ha gyorsan nem tesznek valamit, néhány éven belül katasztrofálissá válik a helyzet a csehországi egészségügyben. Kiürülnek a rendelők, a kórházakban nem lesz, aki gyógyítson, olyan erős Németország elszívó ereje. Mert ott is annyira kevés az orvos, hogy vonzóbbnál vonzóbb ajánlatokkal csábítják a külföldi szakembereket Németországba, sőt, már a medikusok között vadásznak.
Főleg a vidéki rendelőkbe keresnek orvosokat, s aki vállalja, hogy praxist nyit egy 20 000 főnél kisebb településen, 60 000 euró támogatást kap a bajor kormánytól. Nem hitelt, támogatást! De enélkül is rendkívül vonzó a német egészségügy a kelet‑közép‑európai orvosoknak, s ma már minden tizedik „német orvos” nem Németországban született. Franciaországban az orvosok egyötöde, Angliában a negyede külföldi. Egy részük német, mert ott magasabb a fizetés. Valójában azonban a német orvosnak Hollandia és Amerika az álma, mert ott még többet lehet keresni… Agyrém, ha belegondolunk ebbe a fehér köpenyes népvándorlásba.
Nincs az az ukrán, szlovák, román, magyar vagy cseh egészségügyi miniszter, aki ezt meg tudná állítani. Azért nem, mert ez nem csak a pénzről szól. Mindig van olyan hely, ahol többet ígérnek és adnak, a kérdés csak az, hogy egy‑egy orvos mit tart fontosnak. Csak úgy általában gyógyítani, bárhol, bárkit, vagy a közösségét, népét akarja gyógyítani? Érez‑e felelősséget azért a közösségért, amelyből jött, vissza akar‑e valamit adni abból a sokból, amit a közösségétől kapott?
A másik oldalon pedig az is kérdéses, hogy a közösség megbecsüli‑e a gyógyítóját, a szakminisztérium és a kormány szolgálja‑e a gyógyítás nemes munkáját, vagy ostoba döntéseivel ellehetetleníti azt? Hagyja‑e lerohadni a kórházakat, ahol a rossz műszerezettségnél már csak az ügyeletről ügyeletre rohanó orvosok fáradtsága feltűnőbb? Mert ez az egyik oka a kelet‑közép‑európai orvosok elvándorlásának: az alacsony fizetés mellett a kritikán aluli körülmények és a rossz emberi viszonyok. Azt gondolom, az elvándorlás irányát követve a változtatásnak is kelet–nyugati irányúnak kellene lennie.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 20. számában.
