2021. február 18., 10:01

Népszámláljunk!

Képzeletben sokszor még mindig ráhuppanok arra a recsegő-ropogó székre, ami a kredenc mellett várta éveken át a nagyapámat. Savanyú dohányszag terjengett a levegőben, amikor megjelent, de ez akkor senkit nem zavart. Leült, megcsavarta a cigit, majd kiment az ajtó elé és elpöfékelte azt.

Fotó: Jake Olson/Érdekesség.hu

A szék mindig ott állt és várt. A nagyanyám elkészítette azt a zöldborsólevest, amihez foghatót más ember nem képes főzni, papa meg csak lapátolt a cigije után.

A dédi ült a sarokban, minden nap kisétáltattuk őt a kiskonyha sarkába, hogy ő is az események részese lehessen. „Dédi, nízzen a gyerekekre, minnyá gyüvök!“ - szólt nagymama, majd elment, tett-vett. Mindenkinek feladatai és szokásai voltak. A rokkant nagybátyám tolókocsijába kapaszkodott dédi, ha hívta a szükség, majd szépen, lassan és araszolva visszaült a helyére.

Renči barátnőm, a szlovák kislány az utca végéről délután megérkezett, anyám ruháit aggattuk magunkra és a népes nagycsalád előtt mutattuk be a zenés-táncos produkcióinkat. Reni sokszor beszélt szlovákul, néha magyarul. Én néha a magam a módján szlovákul és a „saját módomon“ magyarul.

A magyar volt az én sejtszintű létezésem kifejezőeszköze, szép volt a kölcsönhatás, izgalmas barangolás a tanulás.

Mi csak táncoltunk, fesztelenül és azzal a laza bájjal, amellyel csak egy gyermek tud, ha le akarja nyűgözni a felmenőit. Ilyenkor papa se csavarta a dohányt, Reni szerette a magyar verseket és dalokat, én pedig a kisgyermek lelkesedésével tanítgattam neki a magyar szófonalakat. Íze és illata volt minden pillanatnak.

Biztos vagyok abban, hogy Renči a szlovák nemzetiséget x-eli be a népszámlálási íven – apukája megtanította ugyan magyarul, de identitását tekintve mindig vagány szlovák kiscsaj volt. Szlovák férjével ma egy ragyogó tekintetű kisfiút nevelnek az utca végén, ugyanott, ahol felnőtté cseperedett. Én pedig megmaradtam magyarnak. Ha összefutunk, még mindig a mi kisgyermekkori kevertnyelvünket használjuk. Reni pontosan tudja, hogy engem a magyarságom úgy ölelt körül, mint a kötőtűt a pamut.

A kötögetés már csak ilyen: szemről szemre erősödik és nő az anyag, míg végül kész ruhadarabbá válik.

A népszámlálási kampányhajrában gyakran eszembe jut a gyermekkorom. Vásott kölykök voltunk, s mindnyájan valamilyenek és valakik. Nem kellett győzködni senkit, nem kellett „jobb belátásra téríteni“ senkit, az utca zsongott, tele volt gyerkőccel. Gyermeki őszinteséggel fordultunk a másik felé, s tettük ezt zsigerből, sejtszinten működtetve a játékot. Ha nem is tanultuk meg a másik nyelvét tökéletesen, de legalább tanulgattuk. És persze traktálni sem próbáltuk a másikban azt, hogy a sejtszintű identitása megkérdőjelezhető.

Óriási tőke van a kezünkben, hiszen Dél-Szlovákiában mindkét nyelvet birtokoljuk.

Ugyanakkor önazonosak csak a sajátunkban lehetünk, abban a nyelvben, mely visszarepít bennünket a gyermekkorunkba, előhoz olyan ízeket, szagokat, illatokat, hangokat és képi ingereket, melyek bennünket emberré formáltak. Elrepít újra azok közé, akik lehetővé tették számunkra a generációk egészséges és építő kölcsönhatását, a nagycsaládok hangulatát, azokat az időket, amikor még nem igazán tudtuk azt, hogy mi a valódi magány és egyedüllét.

Az anyanyelvünk az életünk, a szülőföldünk pedig maga az önazonosság. Az a megtartó erő, ami nem hagy bennünk nyitott kérdéseket és elfogad mindenkit, aki jószándékkal közelít.

Semmi másra nem kell hallgatnunk a népszámlálási ívek kitöltésekor, csak a valós önmagunk belső hangjára: a nagyszüleinkre, az első óvodai szerelemre, a tízóraira pakolt tojásos kenyér ízére és az ötkoronás Resankára, amit a szünetben rágcsáltunk a suliban. Semmi másra. Ennyi éppen elég.

Megosztás
Címkék