Nemzeti minimum nélkül
Mi, akik már régebbtől emésztjük a politika furcsaságait, megszoktuk, hogy vannak időszakok, amikor a világ is kifordul a sarkából: az egyébként békés is békétlenné válik, a zajosak még zajosabbá, a haragvók elégedetlensége meg dühhé érik, így a józan érveknek nehéz a nagy zajban utat törniük. Különösen igaz ez a kampány csatazajában. Láttunk már ilyet a szlovák politikában, és ez zajlik most a magyar valóságban is.
Az azonban ebben az éles kanyarokkal tűzdelt majd négyévtizedes száguldásban is ritka, hogy ne legyen egy dolog sem, ami metszetét adná a különböző nézőpontoknak, amiben a szembenálló táborok egyetértenének.
Az, hogy Dobrev Klára még kampányt is épít a témára, nem meglepő, ez már csak politikai karrierjének szánalmas végső vergődése, figyelemre se méltó. De afölött nem hunyhatunk szemet, hogy a tiszások táborában is megy a hecckampány, az ellenünk irányuló hangulatkeltés. Elég csak kinyitni a közösségi médiát, a Tisza-szektor szeretetországának szeretetkövetei mosdatlan szájjal uszítanak ellenünk, szavazati jogunk ellen. A vezérük ugyan a témában tartózkodó, de egy fél szóval sem fogja vissza a csahos falkát. Számunkra nincs mondanivalója, neki a nyugati magyarok fontosak. Pontosan tudják, a külhoniakat nem sikerült megvezetni, hiába a sok nemzeti színű zászló, himnusz meg díszmagyar. Azok meg, akik elvennék szavazati jogunkat, két gyűlölethullám között eltöprenghetnének azon is, kinek erősebb a ragaszkodása a nemzetéhez, nyelvéhez, kultúrájához, a kisgéresi, a topolyai, a csíkmadarasi magyar embernek, aki a szlovák, szerb, román többség nyomása alatt is kitart, vagy annak, aki a kerítés is kolbászból vágyával indul el új hazát keresni.
Fogadjuk el, hogy a Kárpát-hazában összetartozni gondolatiságát már nem köti nemzeti konszenzus, de az elmúlt napok súlyos valósága azt mutatja, stratégiai gazdasági kérdésekben sincs nemzeti egyetértés. Az ország energiabiztonsága került veszélybe, Volodimír Zelenszkij még csak nem is tagadja, a Barátság kőolajvezeték elzárása számára komoly zsarolási potenciál, él is lehetőséggel, és az ellenzék, annak agitprop sajtója és szakértői-elemzői gárdája pedig megértő az ukrán elnökkel. Beleállnak, intellektuális erőket mozgatva magyarázzák, sőt igazolják a galádságot, mindenért Orbán Viktort okolva. De, hogy a botrányt tompítsák, megpróbálják átkeretezni a történetet, mivel mással, mint a régi bevált recepttel, az orosz hackerekkel való riogatással. Micsoda megveszekedett Orbán-gyűlölet és hataloméhség kell ahhoz, hogy érvelésükben, hitvitáikban az ukrán célok Magyarország biztonsága és energiabiztonsági érdekei fölé kerülhetnek. A hazaárulás persze politikailag akár kifizetődő is lehet, de morálisan jóvátehetetlen.
Hogy a Zelenszkij részéről szándékoltan generált balhéba még a miniszterelnök és családja megfenyegetése is belefér, az a brüsszeli politika teljes erkölcsi csődje, s ennek a gépezetnek a magyar ellenzék is része. Egy uniós tagsági vágyálmokat kergető vezető megfenyegeti egy tagország miniszterelnökét, és Brüsszel elsuttog egy halk ejnye-bejnyét. De min csodálkozunk, az Unió globalista vezetésének Orbán az útjában áll, hisz hegemonizáló ambícióikat, őrült és költséges, háborút finanszírozó terveiket fékezi. Zelenszkij eszelős tette és mondatai túlmutatnak mindenen, neki egy érdeke van, minél jobban belehúzni Európát a háborúba. Már csak az a kérdés, a megroggyant ítélőképességű brüsszeli vízfej tudatosítja-e, ezzel a politikával saját maga alatt vágja a fát, és gyorsítja a folyamatot, ami előbb-utóbb a végnapjait hozza el.
A magyar közbeszédben tehát az ország energiabiztonságának, az ukrán provokációknak a megítélésében sincs véleménykonszenzus. A két politikai oldal kottázható különbözőségét mutatták meg a hétvégi budapesti megmozdulások is, a kormánypárti Békemenet és az ellenzéki Nemzeti menet. Két politikus, két szónoklat, két világ. Orbán Viktor stratégiai nyugalmat kérve, merész vállalásként 3 millió választót megcélozva, a béke megőrzése vezérfonalával geopolitikai keresztmetszetbe téve a magyar jövőt foglalta össze gondolatait, intve mindenkit a gyűlölettől és haragtól. Magyar Péter historizáló felütéssel, ígéretek sokaságával, majd személyeskedőbe fordulva, rettegő császárt emlegetve és bitang janicsárjait megfenyegetve hirdetett hergelésmentes politikát, minden magyar összetartozását.
A kampány ezzel ráfordult a finisre, a politikai ajánlatok jól láthatók: erős, szuverén Magyarország, vagy álságos szeretetország, globalista fennhatóság alatt. Április 12-én kiderül.
Megjelenik a MAGYAR7 12. számában.
