Nemzedékek a mozi utcájában
Éjjel megint nem aludtam, ezért másnap délelőtt altatóért indultam a gyógyszertárba. A sétálóutcán a Kino-Mozit magam mögött hagyva, a méretes plakát hatása utcahosszat elkísért. Rettenet! Vörösben izzó fekete szörnyeteg, a torkából tüzet lövellt az utcára. „Korunk fantomjai” – futott át az agyamon. Az utóbbi években (évtizedekben?) már egyre ritkábban szólnak emberi történetekről a filmek. A hagyományos, szerencsére még bennünk élő emberi tartalmak helyett (mint most is) Armageddon követei rémítik sötét jóslatokkal a sétálókat.
Talán a kialvatlanság miatt, most még érzékenyebben (ómenként?) hatottak rám a plakátok. (Történetünk 2017 őszén játszódik)
A mozi falán hirdetett programok másik véglete:
Mr. Bean. A cirkusz porondján csetlő-botló klaun esetlensége civilbe öltöztetve. Talán a kor új (legújabb?) férfimodellje? Nem is kell már krumpliorr, piros haj, hogy a férfiszerep (a férfias férfi) eltűnését a 21. századi társadalomból jelképezze. Mr. Bean elragadón csetlik-botlik kétbalkezes mintaadóként a filmvásznon vagy esténként a tévé képernyőjén.
Erős vagy? Talpraesett, ügyes? Netán bátor is? Sürgősen felejtsd el ezeket az elavult anakronizmusokat! Az esetlenségen, sutaságon kívül mást nem nagyon találsz benne.
Kár, hogy a múlt század elején megjelenő, ma már a „groteszk aranykoraként” ismert filmek terén csak szerény áttekintésem van. Chaplin történeteit viszont gyerekkorom óta szenvedélyesen szerettem (és szeretem ma is). Mintha Chaplin mélyreható lírája, katarzist kiváltó kalandjai lennének azok a tartalmak, amelyek groteszk tálalásban is (miközben nevetünk) a lélek mélyéig
megrázzák az embert. Lásd például a Kid, magyarul a Kölyök című némafilmet! Mr. Bean filmjeiből mintha örökre eltűntek volna ezek a mélyebb tartalmak. Kiszűrődtek? Miért szűrődtek ki? – kérdeztem fennhangon, arra eszmélve, hogy az utcán baktatva hangosan beszélek. Kérdezek, válaszolok, mintha máris a plakátok szuggesztív hatása érvényesülne.
Ó, Hollywood! Egykor varázslatos mesevilág, mi lett belőled?! Tücsök, béka, patkányfarok fortyog méregkeverő üstödben? A keresztény erkölcs és érzésvilág karikírozója, boszorkányos mérgezője! Már szatírát is csak elvétve kínálsz a rajongóidnak. A szatíra szerepét rég átvette az akciófilmek brutalitása, az önmagáért való (elbutult) hülyeség reklámozása! Ó, Hollywood!
Fiatal pár (egyetemisták?) jött szembe, s haladt el mellettem. Talán hallhatták hangos kitörésem. Megálltak, összenéztek, és nevetgélve jobban megnéztek maguknak.
– De furcsa öreg! – szólt a lány a fiúhoz simulva, mintha máris védelmet keresne a morgolódó, magában beszélő öreg közelében.
– Hallottad? Azt kiáltotta, ó, Hollywood!
– Biztosan szeret moziba járni – felelte a fiú azzal a megingathatatlan önbizalommal, amely töretlen ifjúságából fakadt, s szinte kötelezte őt a leány megnyugtatására.
– Milyen érdeklődő, aktív! Ebben a korban – felelte a lány.
Már-már megálltam, hogy tévedését szeretettel helyre igazítsam. De aztán még sem álltam meg. Ha már gondolatban is ilyen reménytelenül messze kerültünk egymástól...
– Irigylem! – mondta a srác. – Szerencsés ember. Az ő korában magam is szeretnék a filmek ilyen odaadó rajongója lenni.
Így haladtunk el egymás mellett, tempósan távolodva egymástól, miközben egy mobiltelefon fület-lelket tépő hangja trombitált bele a sétálóutca zsongásába.
Megjelent a Magyar7 2025/18.számában.
