Németország – beárnyékolt évforduló
Ma ünneplik Németország újraegyesítésének 28. évfordulóját. 1990. október 3-a jelentős nap nemcsak Németország, hanem Európa történelmében is. Az ország újraegyesítését megelőző 2+4 tárgyalások vetettek véget a kontinens hidegháborús megosztottságának, zárták le Európában nemzetközi jogi értelemben a második világháborút.
A két Németország és a világháborúban győztes négy nagyhatalom megegyezése értelmében a Német Demokratikus Köztársaság beleolvadt a Németországi Szövetségi Köztársaságba, ezáltal az euroatlanti szövetségi rendszer részévé vált. Az alku világossá tette, hogy a felbomlóban lévő Szovjetunió kénytelen volt feladni németországi hadállását, amelyhez a hidegháború idején négy évtizeden keresztül ragaszkodott.
Akik a szimbólumokon keresztül értelmezik a történelmet, október 3-a helyett a berlini fal egy évvel korábbi leomlásához kötik a német egység újjászületését. 1989 őszén azonban még messze nem dőlt el, hogy szűk egy év leforgása alatt a négy évtizede megosztott Németország újra egyesülhet, ráadásul a nyugati integráció része maradhat. A folyamat esélyei a Szovjetunió gyengülésével párhuzamosan erősödtek, de nem szabad elfeledkeznünk a franciák kezdetben mereven elutasító álláspontjáról sem. Párizs, történelmi traumáiból kiindulva, az egységes Németországban komoly fenyegetést látott. Az újraegyesítésről szóló tárgyalások sikerében komoly érdemei vannak Helmut Kohl kancellárnak, aki mesteri diplomácia érzékkel kövezte ki az utat 1990 október 3-ig.
Németország újraegyesítése diplomáciai sikertörténet, de az azóta eltelt közel három évtized megítélése már korántsem ennyire egyértelmű. Jóllehet Németország nem vált a kontinens békéjét megzavaró agresszív hatalommá, de 2018-ban mégis elmondhatjuk, hogy számos európai konfliktus eredője a berlini politikában kereshető. Németország feladta a huszadik században kergetett szuperhatalmi ábrándjait, helyette az európai integráció motorjává vált. Amit a Wehrmacht a második világháborúban csak ideiglenesen tudott elérni, azt a német gazdaság ereje az Európai Unión belül sikeresen tartósította: Berlin ma vitathatatlanul a kontinens legfontosabb erőközpontja. A globális pénzügyi válságot követő évtized gazdasági mutatói meggyőzően támasztják alá, hogy Németország az európai gazdaság abszolút centruma, hozzá képest már az Unió másik motorjának tekintett Franciaország is félperifériának számít.
A német politika tanult a weimari köztársaság hibáiból, a második világháború után kialakuló szociális piacgazdaság ágyazott meg a gazdaság gyors fejlődésének és a szilárd alapokon álló jóléti állam megteremtésének. Az egyre szélesedő középosztály évtizedeken keresztül a nagy néppártokat tüntette ki bizalmával, kizárva egy radikális, rendszerkritikus párt megerősödését. A keresztény uniópártok és a szocdemek versenyében a mérleg nyelvét nem egyszer a liberálisok jelentették. A nyolcvanas években változott először érdemben ez a felállás, a magukat balra pozicionáló Zöldek parlamenti tényezővé válásával. Az ország újraegyesítését követően a posztkommunista utódpárt a szövetségi politikának is szereplője lett, jóllehet választói bázisát még ma is jórészt a keleti tartományok adják. Radikális jobboldali párt hosszú évtizedekig nem rúghatott labdába a német politikában. Az AfD közelmúltbéli megerősödése és a nagy néppártok óriási térvesztése napjainkban jól jelzi a második világháború után kialakult német pártszerkezet válságát.
A weimari köztársaság bukását a német gazdaság strukturális gondjai okozták, voltaképpen jelenleg is ez a helyzet. A harmincas években a német demokráciát a túltermelési válságból fakadó óriási munkanélküliség és az ebből fakadó kezelhetetlen szociális feszültségek sodorták el. Napjainkban az egyre inkább égető munkaerőhiány fenyeget katasztrófával. A német társadalom már évtizedek óta súlyos demográfiai krízisben van, a helyi viszonylatban még mindig elmaradottnak számító keleti tartományok népessége az újraegyesítés óta látványosan megfogyatkozott. Jelenleg a szövetségi állam körülbelül 83 milliós népességének már nagyságrendileg egynegyede migrációs hátterű.
A német politika a demográfiai krízis következtében ördögi körbe került. Ha szeretnék megőrizni a jóléti állam szociális vívmányait – és ezzel a társadalmi békét – minden eszközzel pótolniuk kell a hiányzó német munkaerőt. Napjainkban azonban már az is látszik, hogy a növekvő számú migrációs hátterű népesség egyre nehezebben kezelhető társadalmi feszültség eredője. A Willkommenskultur ráadásul nemcsak az országon belül, hanem a kontinensen is súlyos politikai konfliktusok forrása lett, amelyek beárnyékolják a német újraegyesítés évfordulóját.
