2020. október 4., 19:58

Nem minden a maszkon múlik

Hajdanán, békeidőben az egyenes, karakteres, nem képmutató egyénre szokták volt mondani, hogy maszk nélküli ember. Az olyanra, aki soha nem játssza meg magát, nem akarja magát szebbnek feltüntetni, mint amilyen valójában.

Koronavírus pandémia
Fotó: Archívum
Illusztráció

Ma viszont a maszk nélküli embereket gyanúsan méregetik azokon a helyeken, ahol azt előírásszerűn viselni kell. Ennek több oka van. A legtöbben rendeletszegő rebelliseknek és közveszélyeseknek tartják őket. Lehet ennek olyan tiltakozási vetülete is, hogy ha nekem hordanom kell az álarcot, akkor nekik miért nem? Álljanak csak be szépen a sorba! Szólni merünk-e az ilyeneknek? Nem nagyon, mert attól félünk, hogy ha erre vetemednek, akkor válaszul nyilvánosan leugatják a fejünket is, arra pedig semmi szükségünk. Inkább a saját maszkunkat húzzuk feszesebbre védekezésként, esetleg a szemünkre is a velük való találkozáskor, hogy ne is lássuk őket.

Mihez kezdjen például egy magányos bolti árus, kalauz vagy egy kis zugában ülő trafikos, amikor egy behemót, rossz arcú, maszk nélküli vevő téved be hozzá?

Felszólítja, hogy húzzon maszkot, vagy hagyja el az üzletet? Még a biztonsági őrök is inkább elfordítják ilyenkor a fejüket a nagyobb üzletláncokban, hogy elkerüljék a kellemetlen inzultust. 

Vannak persze olyanok is, akiket ez élteti, vélt vagy valós igazukért hajlandók kiállni és mozgolódni maszkban vagy anélkül is!

A maszkos idő most nekik kedvez, az arcuk felismerhetetlenségének. Elhagyták az egyetem előtti őrhelyüket a színművészetisek is, és szeptember 21-én, a magyar dráma napján kimerészkedtek páran maszkban a Nemzeti Színház elé, hogy flashmobot szervezzenek a helyszínen. Strázsahelyüket elhagyva ellentámadásba lendültek! Az még hagyján, hogy részleteket olvastak fel egy Márai-műből, de állítólag fotózták és filmezték is a Nemzeti előadására igyekvő nézőket. Akikben bizonyára felrémlett, hogy majd valamikor valakik számonkérhetik rajtuk a színházlátogatást, tehát nem kizárt a megfélemlítési szándék sem. Ha máshol „kapuforradalom” van, ilyenkor ne szórakozzon senki sem a színházban, gondolhatták a szervezők.

Márai-darabot játszottak aznap a Nemzetiben is, A kassai polgárokat, amelyben a szerző a 14. századi Kassára repíti a nézőket, miközben talán a 21. századi Budapestnek is üzent. János mester, a kőfaragó-szobrász, a művész vajúdik: mi az ő dolga?

Szembeszállni a nádor vezette ellenséggel, védeni a várost, vagy alkotni, befejezni a Mária-szobrot? Győz a harc, János mester a városvédők élére áll, faragóvésőjétől hal meg a nádor is.

De tényleg ez a dolga a művésznek a világon? A művészi alkotás helyett a harcot kell választania? Művész polgár vagy művészpolgár-hős? És kik azok, akik úgy vélik, hogy mindig, minden korban, minden erejükből meg kell védeniük az általuk mindenhatónak és kizárólagosnak vélt értékeket, és az ezeket képviselő közösségeket is?

Miért gondolják úgy, hogy különben elvesznek egy szálig, és velük együtt a demokrácia is? Hiszen éppen a másságot hirdetők utasítják el legvehemensebben a másságot az emberi és közösségi értékekben!

Miközben a nagyarc-politika sem megoldás. Miért válnak a politikai ellenfelek kommunikációra képtelen, gyűlölködő ellenségekké? Miért kell ellenségképet farigcsálni szobrok helyett?

Maszk nélkül vagy maszk mögé bújva is! Aranyélet lenne itt, ha csak a maszkviselés mentén osztódna meg a társadalom, és nem fájna a fejünk.

Megjelent a Magyar7 2020/40. számában.

Megosztás
Címkék