Nem elég, hogy itt ez a vírus, még éhen is fogunk halni?
Tömve az élelmiszerbolt. Hiába vezették be éppen ma a rendkívüli állapotot. Telnek a kosarak. Mindenki feszült, vannak, akik kínosan ügyelnek arra, hogy ne legyenek túl közöl a másikhoz. Köhögős, láthatóan nem jó színben lévő emberből is felfedezni néhányat.
A boltosok meg pakolnak, s kapnak egy-két keresetlen szót a „hálás” vevőktől. Mi az, hogy most rakodnak, mit csináltak eddig, hogyhogy nincs több sima liszt és csak holnap kapnak újabb szállítmányt? Ecce homo. Nem és nem érti az ember, mit keresnek a boltban az idősek ilyenkor, mikor állítólag ők a legveszélyeztetettebb csoport. Nehezen igazodnak el a polcok között, mégis akad boltos, aki kedvesen útba igazítja a tanácstalan idős nénit.
Nem dolgoznék élelmiszerüzletben mostanában, az biztos. Amit ki kell állniuk, az emberpróbáló.
Nincs pihenőjük reggeltől estéig. Mert a koronavírus miatti pánik mindenkit arra sarkall, hogy most vegye meg, lehetőleg három évre előre, a tartós élelmiszert. Hogy mit kezd valaki 30-50 kiló liszttel, az persze rejtély, mint ahogy az is, hogy a fertőtlenítős felmosót vajon naponta tízszer akarják-e használni, hogy abból is kartonszámra vásárolnak.
Kígyózó sorok a kasszák előtt, lestrapált nők, anyák, nagymamák a pénztárgépeknél. Mire gondolhatnak?
Talán arra, hogy holnap ők is beteget jelentenek. Vagy éppen arra, mit csinálhatnak otthon most a gyerekeik? Vagy tán az forog a fejükben, vajon nem ők lesznek-e azok, akik a boltból hazaviszik a rettegett vírust, mert ma már vagy tucatnyian köhögtek a képükbe? Megéri ennyi pénzért elviselni a kibírhatatlan emberáradatot, a vevők csúnya viselkedését, miközben este már hullafáradtan zuhannak be az ágyba az egész napos hajtás után? Miről álmodhat ma egy boltos? Talán csak nem arról, hogy védőmaszkban és gumikesztyűben próbálja újra meg újra feltölteni áruval a polcokat, miközben a vevők áradata szinte összenyomja?
A krízishelyzet mutatja meg valójában, milyen is az ember. Ilyenkor szoktunk szelíd galambokból szinte vadállatokká válni.
Ilyenkor töltjük ki frusztrációnkat, mérgünket a szerencsétlen bolti rakodómunkáson vagy a kasszásnőn. Mert valakin ki kell. Hisz egész nap az ömlik mindenhonnét, hogy megint találtak fertőzöttet és ettől még jobban befeszülünk. Ettől hirtelen üresebbnek látjuk a hűtőszekrényt és a kamrát, s elkezdünk rettegni a legrosszabbtól. Attól, hogy mi lesz, ha nem lesz mit ennünk. Ezért ordítjuk le a boltos fejét. Ő tehet mindenről meg a politikusok.
Bízzunk benne, hogy a helyzet, amiben most vagyunk, nem tart tovább két hétnél. Különben az indulatok még inkább elszabadulnának.
Nem egy és nem is kettő üzletben dolgozótól hallottam, hogy ha ez így megy tovább, akkor ők felmondanak. Mert ők is csak emberek. Testi és lelki erejük egyaránt elfogy a napi munkában, amihez most pluszban még jön a vevőkkel vívott harc. Nem ők kezdeményeznek, csöndben, gépiesen végzenék a dolgukat, hogy legyen mindenből elég az üzletek polcain. De ha közben kapnak hideget-meleget, néhány bicskanyitogató odabökést, megjegyzést, akkor tönkremegy az egész napjuk.
Mi lenne, ha magunkba néznénk, és juttatnánk egy-egy mosolyt, néhány keresetlen szót a pénztárgép mögött ülőknek, vagy segítenénk elmozdítani a helyéből a mázsás súllyal megpakolt emelőgépet, mint ahogy azt az egyik jól megtermett férfi vevő tette a boltban? Mutassuk meg, hogy emberek maradunk nehezebb időkben is!
