Nekem szép
Hol van errefelé ringlószilvafa? Kicsit meg is lepődöm kedves ismerősöm kérdésén, de a másik pillanatban már eszembe jut, a határ melyik részében lehetett valaha zamatos – kék, sárga, pirosas – ringlót szedni.
Egyszer még egy méhraj is megtámadott bennünket a barátnőmmel, torkoskodás közben. Azt se tudtuk, hogy pattanjunk fel a biciklire és húzzunk el jó messzire. Emlékszem, csak kiabáltam teli torokból, tekerj, mert ott zúgott mögöttünk az egész raj, anyakirálynőstül… Ketten ültünk egy bicajon, hát lassabban haladtunk.
Édes jó istenkém, de hisz ez a történet is már nagyjából negyvenéves. Ki tudja, mi lett azóta a szilvafákkal? Lehet, hogy néhány még megmaradt, vagy a régiek helyett újak sarjadtak. Az biztos, hogy ha most a napokban kimegyek a kanálispartra, keresek magamnak egy ringlószilvafát és belakmározom édes terméséből. Egy kicsit vissza akarok repülni az időben.
Mint a múltkor, amikor szinte már fekete vadmeggyet majszolgattam. Cseppet sem zavart, hogy a kezemet is jól elfogta… Hogy annak milyen íze volt! Leírni sem lehet. Maga volt a mese!
Nem úgy, mint a boltban vett, formára egész pöpec sárgabaracknak. Még csak kemény se volt, és piros foltja is azzal biztatott, finom lesz. Mekkora csalódás ért, mikor beleharaptam. Semmi, de semmi íz! Lehet, hogy a később születetteknek jobban bejött, de nekem, aki hajdanán válogatottan finom gyümölcsöket termő fákról szedtem a kajszit, a silányság netovábbja volt. Nagynéném híres sárgabarackfája alsó ágairól a termést mindig mi, gyerekek takarítottuk be. Nem került az máshova, mint egyenesen a gyomrunkba.
Kedves kolléganőm minap a dinnyéről „elmélkedett.” Szinte átéltem vele a leírtakat. Vegyünk, ne vegyünk? Hol vegyük? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket teszek fel magamban én is, valahányszor rákívánok a nyár egyik nélkülözhetetlen finomságára. Ami étel és ital is nagy hőségben. Annyiszor csalódtunk már az utóbbi időben. A boltban vett dinnyét nem lehet meglékelni, nincs kóstolás. Lutri a vásárlás, ami ráadásul még kisebb vagyonba is kerülhet egy több kilós példány esetében. Ha nem kong, nem reped, akkor aligha lesz finom. Talán a piacon nagyobb szerencsénk lesz. Hol vannak azok a régi szép idők, amikor a dinnyés gazdák szinte pontosan tudták, mikor érdemes leszüretelni a termést. Még nem tökéletes, ennek még kell két-három nap, hallottuk sokszor. Talán mondanom sem kell, hogy a kivárt dinnye ízét a mai napig a számban érzem. Csorgott a leve a kezünk szárán, nem tudtunk betelni vele.
Boltban, jobb esetben piacon vesszük, otthon szépen folyó csapvíz alatt megmossuk, felszeleteljük, szertartásosan tálkába rendezzük. Csak azután fogunk a falatozáshoz. A kulináris élvezet azonban a legtöbbször elmarad. Siralom. Vízízű gyümölcsökért vesztegetjük a drága eurókat. Azt már csak halkan teszem hozzá, a belbecs is silány lehet, a mai gyümölcsökben töredéke sincs az egykori vitamin- és ásványianyag-tartalomnak.
Anyukám egy kis tálka málnát rak elém. De mami, tudod, hogy akkor szeretem, amikor már jó sötét, lila. Ez meg csak épp pirosodik. Kiderül, azért szedte le, mert a madarak is rájárnak a málnabokrokra, dézsmálják is rendesen. Nevetve mondom, nem baj, ha nekem kevesebb jut.
A szőlőlugasban gerle fészkel. Néha a barázdabillegető is „tiszteletét teszi az udvar közepén”. Hat-hét féle madarat számolok össze első nekifutásra. Velünk szimbiózisban élnek, gyümölcsfáinkon, melléképületeinkben fészkelnek. Kis bosszúságot okoznak ugyan néha, de elviseljük. Nekik is élniük kell valahol. Miért ne juthatna nekik is a gyümölcseinkből?
