Nehogy köhögni merj!
Ki gondolta volna, hogy az iskolakezdés a szigorítások mellett egy olyan intézkedést is tartalmaz, ami egyenesen kedvez a koronavírus-terjedésének? Hogy mire gondolok? Hát, kérem szépen, a dunaszerdahelyi közlekedési vállalat – optimalizált – magyarán, összevont két járatot a reggeli, iskolás csúcsban. Vagyis két busz helyett egy szállítja a java részben iskolába igyekvő diákokat és néhány munkába vagy orvoshoz siető embert.
Megboldogult diákkoromat idézi a reggel, amikor már úgy szállok fel a buszra, hogy ülőhely sincs és a közbeeső falukban további emberek szuszakolják fel magukat a járműre. A végeredmény: tömötten vagyunk, mint a szardíniák a konzervdobozban. Egymás nyakába lihegünk, nem hiszem, hogy a szánkat és orrunkat takaró maszk ilyen közelségben megmentene bennünket a rettegett vírustól… Mellettem az egyik hölgy köszörülgeti a torkát és halkan megjegyzi, jaj, csak rám ne jöjjön a köhögés, mert még fertőzöttnek hisznek.
Hát bizony, erről tudnék mesélni… Szeretett kolléganőm is pont így járt nemrég Budapesten, amikor a forgalmas utcán elkapta a kínzó köhögés, valószínűleg valamit belélegzett és az irritálta a torkát. Úgy néztek rá, mint a leprásra, mindenki félrehúzódott, miközben gyilkos pillantásokat lövelltek felé. Egy kapualjba kellett elvonulnia, ahol végre kiköhöghette magát.
Hát igen, magamban rimánkodom én is, csak nehogy bárki, aki ebben a tömött buszban utazik, elköhintse magát. Mert arra rögtön rá lehet fogni, hogy biztosan koronavírusos. Nehogy szegény sofőr – aki mögött az első két sor ülésben senki sem foglalhat helyet, járványmegelőzési célból – meghallja és netán kérdőre vonja.
Mert egyet biztosan elértünk a vírusmizériával. Bizalmatlanok és gyanakvók lettünk embertársaink irányában. Hirtelen már egy köhintés is halálos veszedelmet jelent, miközben annak számtalan oka lehet, hogy valaki köhög, tüsszög. Az egyik legkézenfekvőbb az allergia, de említhetném az asztmát is. Talán épp ez is volt hátsó szándék, vagy egyenesen a cél. Hogy az emberek távolságtartóbbak és ridegebbek legyenek egymáshoz. Majdnem biztos vagyok benne, hogyha valaki manapság tüsszögni vagy köhögni kezd, az felettébb gyanús, azt messziről el kell kerülni. Még véletlenül sem szabad megkérdezni tőle, esetleg nincs-e szüksége valamire, mondjuk, egy papírzsebkendőre vagy néhány korty vízre…
Alig várjuk, hogy a busz bedöcögjön a végállomásra. Szinte úgy tépjük le maszkot az arcunkról és gyors gyalogmenetbe kapcsolunk. A járatösszevonás miatt ugyanis jócskán, vagy 10 perccel meghosszabbodott a menetidő, sietni kell, hogy becsengetésre beérjenek a diákok az iskolába. A mellettem torkát köszörülő asszonyka néhány zsebkendőbe rejtett köhintés közben elmondja, taxit kell rendelnie, mert az orvoshoz a megadott időpontra gyalog már nem ér be, ha meg elkésik, ki tudja, mikor kerül sorra.
Magam is elindulok úticélom felé, miközben az jár a fejemben, hová is tart ez a világ. Miért kell félelemben, bizalmatlanságban élnünk, miért gerjesztik naponta a rettegést, a távolságtartást és ültetik el bennünk a szeretetlenség magját? Mikor pont arra lenne szüksége a világnak, hogy egymást kézen fogjuk. S nem mellesleg az is az eszembe jut, hogy miért pont járványhelyzetben kell spórolni a buszjáratokon és az is, hogy akarjuk így elérni, hogy az emberek tömegközlekedjenek, ha komfort nélkülivé tesszük az utazásukat?
