Néhány mondat a szárazságról
Távolba vesző gyerekkorom egyik meghatározó szlogenje: Piť sa musí! Inni kell! Ez a tájainkon az ásványvíz szinonimáját jelentő Slatina-palacon volt pirossal feltüntetve. Csakis szlovákul, természetesen, pirossal bekeretezve.
Mindig eszembe jut, ha a poharat a számhoz emelem. Iszom a még mindig nem eléggé megbecsült kincset. Hidegen, szénsavasan, és főleg tisztán a negyven fokban. Nagy kincs ez, mert szárazság van.
Hol szárazság van, ott minden cseppje számít. Kint a határban, bent a kertekben, udvarokban, fasorokban, erdők alján. Lépten-nyomon szembetűnik a vízhiány. Folyóink, tavaink vize melegszik és apad. Fogynak a talajvizek is. Mifelénk egy nagy sivatag a világ.
Hiába mondják, hogy a szociban is így csinálták! Az akkori korlátlan vízfogyasztásnak és lecsapolásoknak most fizetjük meg az árát. Lehet legközelebb, amikor a kombájnból pattanó szikra felgyújtja a kenyérnekvalót, pont az a hatezer liter fog hiányozni, hogy megelőzzük a kárt, mely aztán eléri a millió eurót.
Hol szárazság és hőség van, ott el kellene gondolkodni, hogy ősszel fákat kellene ültetni, amelyek pár év múlva árnyékot adhatnának a forróságban. Közben nem szabad elfelejteni, hogy víz nélkül ők sem tudnak létezni. Így az aszfaltra locsolt, a szél által öt perc alatt felkapott vizet jobban lehetne hasznosítani.
Hol szárazság és hőség van, ott nem lenne szabad délután kettőkor, negyvenkettő fokban, öntözőpisztollyal pazarolni a vizet a szomjazó kukoricaföldeken, hanem inkább éjjel, hogy ne párologjon el azonnal és az öntözésnek haszna legyen. Persze, ha van nyomás a vezetékben, mert egyszerre az egész határt öntözni nem lehet. Viszont szétöntözni se lenne szabad a felszíni vizeinket, hiszen azokban is van élet.
Hol szárazság és hőség van, ott a vadásznak le kellene tennie a puskát, félretenni a lőelemképletet, drága holmit, éjjellátót, hőkamerát. Fel kellene húzni a munkaruhát, és megkezdeni a piszkos, izzasztó munkát. Vizet ereszteni, és körbejárni a határt. Megkezdeni a tényleges vadvédelmet és vadgondozást. Vadőrök, ugye most eszetekbe jut a vad védelmére tett fogadalom? Én nem vagyok vadőr, mégis teszem a dolgom. Mert tudom, hogy a vad is szomjazik, ha én szomjazom.
Hol szárazság és hőség van, ott a körülöttünk lévő maradék természet és vadvilág az ember jóindulatára utalva juthat csak vízhez. Mert kiszáradtak a csatornák. Elapadtak a tavak és a vizek a nádasok alján. A nagyvad még csak-csak elvándorol, de gyakran nincs hová. Az apróvadnak meg egyenest halálos ítélet ez a nyár.
Hol szárazság és hőség van, ott az itató az utolsó mentsvár. Az ötven liter víz jelenti az életet a fácánkakasnak és a tyúkoknak, csupán az idei csibék hiányoznak. A szaladós kisnyúlnak, ki másfél hónapja még azt se tudta, mit jelent az élet. A fasorban játszadozó süldő rókáknak, akik a tarlóra indulnak egerészni. Az egerészölyvnek, amely köszönetképpen otthagyta tollát az itató víztükrén. Az őzbaknak, amely az itatótól ugrott el, mikor reggel kilenckor izzadságban fürödve éppen az utánpótlást cipeltem feléje. Csülkével felverte az itató alján található, utolsó két centi vizet.
Hol szárazság és hőség van, ott a por mindent belep. Rátapad az emberre, ruhára, műanyag vizesballonra és összepiszkol mindent. Halántékomon barna csíkot húz a borsónyi izzadtságcsepp, miközben nézem a terepjárónk által a kukorica mellé húzott, egyhelyben álló fergeteget. Nolan-filmbe illő, sötét jövőt vizionáló ijesztő jelenet.
Hol szárazság és hőség van, ott félre kell tenni a mának élő önzést és a zsarnokságot. El kell gondolkodni a jövőn, hogyan tovább, hogy unokáinknak is élhető legyen a világ. Hol szárazság és hőség van, ott nem szabad bosszankodni, ha jön a nyári zápor és keresztülhúzza a kirándulást. Örülni kell minden cseppjének, örülni annak, hogy nyáron lehet kevesebb, mint harminc fok is. Szívből örülni a háromnapos, áztató esőnek. Az volna csak az igazi áldás a szomjazó földnek.
Megjelent a Magyar7 2026/34. számában.
