Négy-öt magyar szertehajol
Ez a nyár a felvidéki politikában nem az uborkaszezonról fog szólni. Földrengés és árvíz után nem a pihenés, a gondtalan nyaralás ideje jön, hanem a kármentésé és a romeltakarításé. A kemény munkáé. Nem mondunk újat vele, hogy éppen ez volt a legnagyobb hiánycikk az elmúlt években. Legalább tíz éve vár a pórnép arra, hogy odafönt, valahol a Hóreb-hegy magasában levitáló képviselete leereszkedjék hozzá, és megkérdezze, hogy érzi magát? Milyen kondícióban van, hogyan boldogul. Boldog-e rajt’? Ha nem boldog, mi hiányzik a boldogságához?
Mert hovatovább folklórmagyarokká lettünk. A felvidéki magyar politikum ugyanis nem óhajtja felismerni, mire van (volna) szüksége a felvidéki magyarságnak. Csak pártokban, számokban, küszöbökben hajlandó gondolkodni, és ezt sugallják neki a megmondóemberek és a mindent kielemző elemzők is. Hogy mire van szükség? Nem beköltözők tömegeit szállító, s vele az asszimilációt felgyorsító autópályákra és zenélő szökőkutakra a falvaink közepén, ahol az alvégbe már nem jutott az aszfaltból. Nem biztos, hogy tájházra ott, ahol nincs iskola. Nem furgonokra, amik a vendégmunkások tömegeit szállítják külföldre. Nem összezavart fejekre, legálissá tett vegyes tudatra. Megrendült bizalomra semmiképpen.
Ebben a mizériában mindenki próbálja eladni magát. Söpörjük el a Most-Hidat, mondják, és söpörjük el az MKP-t. Szemétdombra az egész múlttal, és kezdjünk valami újat. A legszomorúbb a nagy nekibuzdulásban, hogy nagyon kevesen látják világosan, kikből álljon az a bizonyos új, szűzi csapat, amely képes lenne megállítani a felvidéki magyarság lemorzsolódását.
De mi már csak a parlamenti képviselet szentségében tudunk gondolkodni. Eszerint az alapképlet egyszerű: össze kell boronálni a használható embereket valamilyen kulcs szerint, innen is, onnan is a legjobbakat, aztán megvan a közös lista és a mennybemenetel. Aztán vagy összejön a dolog, vagy nem. De kik a legjobbak? Ki a selejtje? Ki dönti el, hogy ki kerülhetne fel egy közös listára? Önjelöltek szabadcsapatai? Alakuljon meg a bölcsek tanácsa? Ha már nemzeti tanácsot nem tudtunk csinálni, akár ez sem lenne ördögtől való.
Egyet világosan kell látnunk: a mostani ziláltságnak megvannak a felelősei. Annak is, akik annak idején a komáromi nagygyűlés határozatait – megalkuvásból, egyéni érdekből, bármi okból – elszabotálták, s annak is, hogy tíz éve két nagy táborra szakadt a magyar közösség. Ezeket az embereket nevesíteni lehet, még akkor is, ha abban az álomban ringatóznak, hogy az egész felvidéki magyarság alzheimeres, és nem emlékszik semmire. Hogy ismét lehetőséget kapnak. Aztán azokat is ismerjük, akik parlamenten kívül, vert helyzetben (az előbbieknek köszönhetően) is tették a dolgukat, s úgy próbáltak versenyt futni a pártütőkkel, hogy nem volt se sajtójuk, se hátterük. Az egyenlőségjel hányaveti odabiggyesztése tehát nem tisztességes. Éppen az egykori pártütőknek kínál meg nem érdemelt platformot.
Afelől nem lehetnek kétségeink, hogy az összes szlovák párt be fog nyomulni Dél-Szlovákiába a magyar szavazatokért. Ki együttműködést kínál, ki a zötyögtető saroglyát a szekéren, ki meg csak sunnyogva fog be-bekukkantani minden útszéli bokorba, hátha talál néhány mentalitásában, identitásában megroggyant magyart. Nagy halászat lesz, annyi biztos, s a jelei már láthatók.
Az egyetlen lehetőség azonban a konzekvens, az együttműködést nem elutasító, de kizárólagos értékrendként követendő etnikai politizálás. Aki mást akar, annak nyitva az ajtó a szlovák pártokban. Ha pedig ott sem, menjenek nyugdíjba, vagy fogják meg a lapát nyelét. Van a lapátolás is olyan tisztességes munka, mint a honatyai mentelmi jog mögé bújva lébecolni.
