Ne egy politikus mondja meg, mit érezzünk a hazánk iránt
Úgy tűnik, végérvényesen eldőlt, hogy az érzelmi alapon más állampolgárságot is megszerzők továbbra is esélytelenek lesznek a szlovák állampolgárságuk megtartására. Csak az életvitelszerűen kint élők számára nyílik erre lehetőség a kormányjavaslat szerint.
Kibújt tehát a szög a zsákból, de mondhatjuk azt is, hogy semmi új a nap alatt: ebben a kérdésben nem számíthatunk lényeges áttörésre ennek a kormánynak az égisze alatt sem.
Hiába voltak hangzatos nekibuzdulások, képviselőszólamok, nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk. Egy fecske nem csinálhat nyarat, a megfélemlítésünk a szlovák állampolgárságunk elvesztését illetően tovább él!
Mind ahogy a szlovák alkotmány preambuluma is változatlan marad: „Mi, a szlovák nemzet…” A kettő pedig szorosan összefügg egymással!
Egy másik nemzetrésznek miért is engedné meg a kettős státuszt egy olyan nemzet, amely csak önmagát tartja államalkotónak?
Hogy ez nem európai gyakorlat? Az őshonos kisebbségek Európa Uniós jogvédelme sem az?
Még ideológiát is képesek gyártani arra, hogy nekünk miért nincs szükségünk egy másik ország állampolgárságára! Pedig, ha jobban megbecsülnének minket ebben a szűkre, csak egy nemzetre szabott országban, talán nem is éreznénk annyira otthontalannak magunkat a saját szülőföldünkön. Szándékosan nem írtam hazátlant, mert haza csak egy van, és olyan van nekünk, csak sajnos nem esik egybe a szülőfölddel.
A kormánykoalíció igyekszik minket helyre rakni olyan értelemben is, hogy megszabja, mit gondoljunk az anyaországi kötődésünkről. A külügy beleszól a belügyeinkbe:
A magyargyűlöletéről hírhedtté vált Klus (SaS) külügyi államtitkár elmagyarázta nekünk „szépen”, miért maradjunk nyugodtan a fenekünkön:
Ni csak, ki beszél? A saját bevallása szerint magyar felmenőkkel rendelkező Klus gondolja ezt így? Ha igen, akkor ez a legjobb bizonyíték arra, hogy mire képes az asszimiláció és identitásváltás, mennyire tudja megváltoztatni az ember kötődését.
Honnan veszi, hogyan merészeli megfogalmazni a külügyi államtitkár, hogy nekünk azon kívül, hogy magyarul beszélünk, semmiféle más kötődésünk nincs Magyarországhoz?
Ez az erősen sántító okfejtése esetleg csak azokra érvényes, de még ez sem biztos, akik ugyan jól beszélnek egy idegen nyelvet, de más egyéb nem köti őket az adott országhoz.
A mi reális kötődésünket és szövetségünket a magyar történelem, a magyar zenevilág, a magyar kultúra, tudomány és irodalom, a magyarországi tájak, valamint a világháború után erőszakkal szétszakított családok jelentik. Az egymásba kapaszkodásunk és összetartozásunk a Kárpát-medencében!
A világháborúkat követően szüleinket és nagyszüleinket csak a magyar állampolgárságuktól fosztották meg, a hazaszeretetüktől és magyarságuktól viszont minden erőfeszítés ellenére nem sikerült. Ez viszont már elegendő alapul szolgál a hűségeseknek és kitartóknak ahhoz, hogy érzelmi alapon jussanak hozzá, amit elloptak felmenőiktől, a magyar állampolgársághoz! Kikérjük magunknak, hogy ezt egy erőltetett okfejtéssel kétségbe vonja a szlovák külügyi államtitkár!
Az a szomorú realitás, hogy egy leszakított nemzetrész vagyunk, amelyet minden hátsó és aljas szándék ellenére, még mindig nem sikerült teljesen betörni, megtörni. Attól rettegnek, hogy a magyar állampolgársággal új erőre kapnak a kételkedők és a bizonytalanok?
Nyugodjon le államtitkár úr: az elszántabbak nem hagyták magukat megfélemlíteni 2010-ben sem, és az első adódó alkalommal kérték a magyar állampolgárságukat!
Persze az is könnyen előfordulhat, hogy a szlovák külügy is beállt abba a brüsszeli liberális sorba, amely lassan európai tradícióvá emeli a magyar nemzet „különleges” megítélését. Talán brüsszeli ajánlást is kaptak arra vonatkozóan, hogy a felvidéki magyarok a magyar állampolgársággal járó szavazati jogukkal ne szaporítsák a Fidesz-KDNP választótáborát?
