Nagyszülőnek lenni…
Jókat nevettem magamban, amikor egy regény egyik fejezetében a nagyszülőségről a következőket olvastam. Két gyermekkori barátnő hosszú évek után találkozik, és hadarva sorolják, mi minden történt velük az eltelt idő alatt. Az egyik, nevezzük A.-nak, azt mondja, hogy a lánya már kétszeres anyuka, ő pedig ennek megfelelően kétszeres nagymama. Hihetetlen öröm, teszi hozzá, ugyanakkor rémes érzés is, hogy bizonyítottan öreg vagyok. Olyasmi ez, mint a nyugdíj: tragédia! És még nagyobb tragédia, ha valaki fiatalabb korában lesz nagyszülő.
Máshol pedig ennél megdöbbentőbb vallomásokkal találkoztam. Egy hölgy az értesítésre, hogy megszületett az első unokája, azt mondta, nem érzett semmit, sőt ellenkezés volt benne. Hogy jönnek ahhoz a fiáék, hogy nagymamát csináljanak belőle?
Egy következő eset arról mesél, hogy az újsütetű nagymama pánikba esett, amikor arra gondolt, hogy pici unokája nemsokára nagymamának fogja szólítani. Attól félt, hogy ezzel véget ér a nőiessége, hogy a kollégái gúnyolni fogják, és a férje ironikus megjegyzéseket fog tenni.
De egy talpraesett nagymama mindent megold! Ez a nagyi úgy döntött, hogy első unokája nevezze őt akár fenyőfának vagy villamosnak, de azt nem engedi, hogy nagymamának szólítsa.
Eléggé meglepő, hogy valaki tragédiának tartja a nagyszülői státuszt. Ettől válna valaki öreggé? Ha nem lenne unokája, akkor ugyanannyi évesen fiatalabb lenne? Szerintem éppen fordítva van, hiszen a gyermekek szó szerint megfiatalítják az idősebbeket.
Azt pedig, hogy egy hölgy fia és menye éppen a leendő nagymama érdekeit tartsák szem előtt, amikor családalapításon gondolkodnak, nem hogy nem tartom valószínűnek, hanem egyenesen önző gondolatnak a nagymama részéről. Aki pedig pánikba akar esni attól, hogy egyszer csak nagymamának fogja szólítani az unokája, az elkésett. Jóval hamarabb kellett volna erre gondolnia, még mielőtt férjhez ment, és gyermeket szült. Mert a természet törvényei nem az ő pánikrohamai szerint működnek.
Tudom, valamilyen körülmény következtében nem mindenkinek adatik meg, hogy megérheti és átélheti a boldog nagyszülői létet, és a nagyszülőség gyakorlásának is vannak olykor objektív akadályai. Éppen ezért örülhetnének azok, akik olyan szerencsések, hogy ilyen kiváltságos élményben van részük. Persze a fenti példák nem tükrözik az általános hangulatot, ezek kirívóan negatív esetek.
A nagyszülőség ellen ágálóknak bizonyára nem volt olyan jóságos nagymamájuk, mint az én anyai nagymamám. Az édesanyám volt az egyetlen lánya, aki megérte a felnőttkort. Ezért csak minket szerethetett unokáiként, de biztos vagyok benne, hogy ha a többi gyermeke is élt volna, győzte volna jósággal és szeretettel, akárhány unokája született volna. Mert ő olyan volt.
Az én öt unokám ötszörös örömöt jelent számomra, és szent meggyőződésem, hogy nagymamámnak „köze van hozzá”, hogy az egyik unokám négyéves korában lelkesen kérlelt: Nagymama, taníts meg mindenre, amit te tudsz!
A nagyszülők világnapja szeptember első vasárnapján szokott lenni (néhol első hétfőjén), de 2021-től Ferenc pápa kezdeményezésére a Katolikus Egyház július negyedik vasárnapján ünnepli a nagyszülők és idősek világnapját (tehát figyelembe véve azokat is, akiknek nincs unokájuk), Szűz Mária szülei, Szent Joakim és Szent Anna liturgikus emléknapjához (július 26.) közel. Természetesen nemcsak a nagymamák, hanem a nagypapák napja is ez, akiknek szintén óriási szerepük van a gyermekek életében. Egy, a Birmingham Young Egyetemen végzett kutatás azt vizsgálta, milyen szerepet játszanak a nagyszülők az unokák fejlődésében. A fő megállapítás az, hogy a nagyszülők szeretete és odafigyelése a kulcsa az unokák boldogságának.
Világnap ide vagy oda, mi, nagyszülők nem tartunk rá igényt (gondolom, nyugodtan írhatom minden nagyszülő nevében), hogy minket ünnepeljenek, és nem számít, mikor van ez a világnap, számunkra mindegyik nap jeles ünnep, amelyiket az unokánkkal tölthetünk.
