Nagypénteki áhítat

Egy ember, akit Isten fiának hiszünk és aki a szeretetet tanította, a gyűlölet áldozata lett. Hiába telt el azóta több mint kétezer év, mintha semmi sem változott volna. Gyűlölni és bántani tudunk. S ami a legrosszabb, elfelejtettünk örülni a másik örömének. Ha jól visszagondolok, ez a képességünk az utóbbi, szabadnak mondott évtizedekben tűnt el végleg. Amikorra leigázott bennünket a pénz, és a digitális világ rabjaivá váltunk. Szinte mindannyian. Nem kell már nekünk az őszinte emberi szó, ott van a chat, amin akár szerelmet, akár igaz barátságot is lehet hazudni. Ha valamire vágyunk, azonnal akarjuk és megvesszük, kerül, amibe kerül. Nehogy lemaradjunk a másiktól! Mert versenyezni is megtanultunk. Abban, kinek telik többre. De hol a boldogság?

Vakok vagyunk. Valahol elveszett a látásunk. Magunkon kívül mást nemigen látunk, s ez nem vezethet jóra. Ha győz az ego, veszik minden egyéb. Ezért nincsenek igazi kapcsolataink, ezért tesszük tönkre házasságainkat, leszünk rosszban testvéreinkkel, veszünk össze legjobb barátainkkal. Mert ha nem nekünk van valamiben igazunk, azt nem bírjuk elviselni. Egész katedrálisokat emelünk vélt vagy valós sérelmekből, miközben nem látjuk a fától az erdőt. Hogy mi sem vagyunk tökéletesek, bennünk is lehet hiba, sőt…

Krisztus a keresztfán. Néha önkéntelenül is kimondjuk ezt a mondatot, ha valakit nagy baj ért, nagy szerencsétlenség sújtott. Akkor mintha egy percre látóvá válnánk, és fölismernénk, hogy minden, ami addig fontos volt, hirtelen jelentőségét veszítette. Mihaszna van szép autónk, utazzuk be a fél világot, ha oda lett az egészség, ha elment, akit olyan nagyon szerettünk? Nincs ember, aki ne szenvedne. Aki ne érezné úgy többször is az életben, hogy ezt már nem lehet elviselni. De abban csodálatosak vagyunk, hogy főnixmadárként szinte mindig újra és újra tudjuk teremteni magunkat. Persze az élet utána már nem lesz olyan, mint előtte. A nagy leckék, a nehéz keresztek a legtöbb esetben jobb irányba visznek bennünket. Ami nem öl meg, az megerősít. S olykor tartást is ad.

Nézem Krisztust a keresztfán, miközben a feszületről törölgetem a port. Feje kissé oldalra hajlik, még a töviskoronát is felfedezem rajta. Milyen elesettnek tűnik. Olyan emberi. Olyan fájdalmas. Mindannyian járunk így az életben. Ebben hasonlatosak vagyunk hozzá. Csak míg ő bölcs és tökéletes példánya volt fajunknak, addig mi korcsok vagyunk. A reményteljes és szép élet ígéretével születünk, apró gyermekként még tisztán látunk, de fokozatosan elveszítjük önmagunkat. Csapdákba esünk, illúziókban ringatjuk magunkat, mindent elhiszünk. Vigyázzunk, hogy el ne felejtsük, amire tanított bennünket: Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.