Nagyapám könnyei
A múlt, az mindig visszaköszön. Attól nem lehet szabadulni. Sőt, érett fejjel is rá lehet döbbenni dolgokra. Arra például, hogy az ember egyik dédapja egy ismeretlen orosz ember, talán hadifogoly. Amit jótékony homály fedett gyermekkorban, amiről a gyerek előtt nem volt szabad beszélni. Milyen faramuci helyzet, hogy a nagy titokra öregedő fejjel kellett rádöbbenni.
Mert volt egyszer egy első világháború és volt egyszer egy asszony, akinek elvitték a frontra a férjét. És ő maga maradt 5 vagy 6 gyermekével.
Valószínűleg egy orosz hadifoglyot rendeltek ki hozzá, aki néhány hónapig vagy évig segített neki… Ebből a „munkakapcsolatból” fogant a nagyanyám. Akit nem az édesanyja nevelt fel, hanem annak lánytestvére. Merthogy a férj hazatért a frontról és nem tűrhette a csöppséget, aki a háború végén jött a világra. Egész gyermekkoromban és ifjúkoromban úgy mesélte a nagyanyám, hogy azért került el otthonról, mert a másik anyukájának csak egy fia volt… Mindig két anyáról beszélt. Mindkettőt szerette, de talán egyiket sem úgy, ahogy egy igazi édesanyát. Apáról pedig nem emlékszem, hogy beszélt volna… Sokáig nem tudtam, miért.
Van egy másik történetem arról is, hogy egy hattagú család pár napos padláson való bujkálás után, hogy szállt fel előbb a teherautóra, majd a vonatra és hagyta hátra imádott szülőföldjét. Nem önként és nem dalolva, cédula alapján ment.
Idegen földet művelt a nagyapám és mások lovait gondozta. Merthogy a családi legendárium alapján dolgozott ő megbecsült lovászként még régebben Masaryknál is. Mi több, éppen ott rúgta gyomortájékon egy ló, ami miatt egész életében „gyönge gyomrú” volt. A cseh gazda udvarában nagyanyám és nagynéném mások teheneit fejte… Ott esett le a padlásról nagybátyám, és azt hitték, nem éli túl. Édesapám pedig ott kezdett iskolába járni, és nulla nyelvtudása miatt azonnal a gúny tárgyává vált…
De történt ott más is. Számunkra majdnem világraszóló esemény. Egy csöndes éjszakán a nagyapám a fal fele fordulva sírt. Csendesen zokogott… Azt hitte, senki sem hallja. De tévedett. Mert a nagynéném, a legidősebb gyerek nagyon is hallotta. Előtte és utána sosem látta sírni az apját. Ott igen.
Talán siratta a csallóközi, bőségesen termő földeket, ahol árendás parasztként és első kaszásként olyan gyorsan vágta a rendet, hogy nem bírták utána szedni a markot az asszonyok. Siratta kicsi gazdaságát… Hazavágyódott.
Talán eszébe jutott az is, amikor alig tízévesen két évvel idősebb bátyjával maguk temették el kolerában meghalt édesanyjukat. Csak 32 éves volt! Saját maguk eszkábáltak deszkákból koporsót, vagy inkább valami ládikót, feltették a kocsira és kivitték a temetőbe… A kerítés mellé temették. Ketten zokogtak a sírhantok fölött... Ekkor maradtak teljesen árván, több kisebb testvérrel. Ekkor kezdődött számára a küzdelmekkel teli, talán örökké szeretethiányos, hosszú élet. Az utolsó harmadát, azt hiszem, mi, az unokái kicsit bearanyoztuk. S néha láttunk pár könnycseppet a szemében.
Ezek a dolgok lenyomatként maradnak az ember lelkében. S jóleső érzés, hogy nem merülnek feledésbe.
A kitelepítettek napján a közösségi hálón láttam viszont nagyapám és nagyanyám nevét. A deportáltak hosszú listáján.
Csak az egyedülállók és házaspárok listája volt akkoriban feltüntetve, de napnál is világosabb, hogy oda kell számolni még a gyerekeket is. Abból pedig minden családban volt bőséggel. Talán szülőfalum harmadát elvitték akkor, azon a hideg téli napon. Még szerencse, hogy fokozatosan visszaszökdöstek. S a házat otthon őrizte a dédnagyanyám.
Hogy valaha Csehországban jártak, azt már kiskoromban tudtam. De hogy miért, azt nem. Papa nem beszélt róla, ez tabu volt. Talán eltemette magában örökre… Talán így akart túlélni, új életet kezdeni és bízni a szebb jövőben. Csak nagynéném és apukám meséltek róla, jóval később.
Sosem felejtem el, mikor öcsém elsős volt, szlovákot tanult éppen és nagyapám csehül kezdte neki sorolni a hét napjait… Ő pedig kézzel-lábbal hadakozott, hogy nem így tanulták az iskolában. Pedig bizony így van ez, fiam, nyugtatta és rendületlenül sorolta: pondělí, úterý, středa…
