Nagy vizek idején
Egy hete ilyenkorra már szétázott Közép-Európa jó része. Több száz milliméternyi eső zúdult le az égből. Az égi áldásból egy szempillantás alatt égi átok lett. Elárasztott falvak, tönkrement életek, egymást és állataikat mentő kétségbeesett emberek. Borisz, a komisz csúnya tréfát űzött velük. A víz elől nem lehet elfutni…
Szlovákiában főleg az Erdőháton küzdöttek az ottaniak az elemekkel, próbáltak védekezni az ár ellen, de a Duna menti Helembán sem voltak irigylésre méltó helyzetben. Nekünk sem volt mindegy, akik itt élünk a bősi vízerőmű árnyékában, hisz fölöttünk hatalmas víztömeg tornyosul. Árvíz idején az iszonyat mennyiség még nagyobb kihívást jelent a gátaknak és a turbináknak. Egyetlen hozadéka a nagy víznek, hogy az áramtermelés a többszörösére ugrott. A hozzáértők szerint a Csallóközt éppen az erőmű mentette meg az árvíztől… De még itt sincs teljesen nyert csatánk, hiszen tudjuk jól, árvíz után jön a belvíz. Azzal sokszor nehezebb a küzdelem, kevésbé kiszámítható.
Későn kelt fecskéink, egy fióka kivételével, is túlélték a négy napos esőt, garázsunkban lévő fészkük biztonságában. Napokig ott voltak összebújva, egymást melegítve. Nem áztak el, nem fáztak meg, nem hullottak el, mint szerencsétlenebbül járt társaik, amelyek épp úton voltak telelőhelyeik felé, amikor megeredtek az ég csatornái… Lelket gyönyörködtető történeteket lehetett olvasni a világhálón, hogy mentették az emberek a kis villásfarkúakat. Voltak, akik több tucatot is befogadtak otthonaikba arra a néhány napra, míg Borisz kitombolta magát.
Biztonságban van az a két kiscica is, amelyek kis falunkban, a temetőben laktak. Rejtély, hogy kerültek oda, de egy állatbarátnak köszönhetően pár napja városi cicákká avanzsáltak, állatorvos is látta őket. Úgy tűnik, egyenesbe jött alig kezdődött pici életük… Családi kedvenccé váltak a kitaszítottak. Ilyenkor mindig azt mondom, van még emberség a világon.
Talán az árhullámban vagy az elől menekülő vadaknak is sikerült találniuk maguknak olyan szárazabb helyet, magasabban fekvő pár métert, ahol átvészelhették a legnehezebb órákat, napokat. Abban bízom, az emberek, amolyan katasztrófaturistaként, nem mentek ki a töltésekre, hogy az áradó Dunát fotózzák, filmezzék.
Mert most a gát volt a menedék az őzeknek, szarvasoknak és vaddisznóknak. Talán nem ijesztették el őket, s nem kellett visszamenekülniük fáradtan a habok közé. Mert a közösségi oldalakon erre kértek mindannyiunkat. Hagyjuk, hogy az állatok is menthessék bőrüket az árvíz elől!
A természet ismét megmutatta erejét. Az ember pedig heroikus küzdelembe kezdett ellene, hogy ne ússzon el mindene. Győzelemről aligha lehet beszélni, hiszen házak, otthonok váltak a víz martalékává, nagyon sokakra újrakezdés vár. Állami segítséget is ígértek hozzá. Igaz, lehetett volna sokkal rosszabb is, de a pusztítás mértéke így is hatalmas. Vízben álló házak, holtfáradt, könnyeikkel küszködő, homokzsákokat töltő emberek…
Ki fog segíteni? Ki ad pénzt, paripát, fegyvert, embert ahhoz, hogy minden a régi legyen? Honnan vesznek magukon lelki erőt azok, akiknek újra kell kezdeni? Nem önszántukból, nem örömmel, hanem fájó emlékeikkel. Mi lesz a szétázott falakkal, miből tudnak új bútort, berendezést vásárolni a szerencsétlenül jártak a szemétre került régiek helyett? Visszakapják valaha is a régi életüket?
