Most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni…
Kovács Kati örökzöld dala szerint maradni esztelenség, elfutni képtelenség… Sokan úgy vélik, hogy a parlamenti nagypolitika, valamint a színház pódiuma között olyan alapvetően nagy különbség nincs. Ez persze kissé megalázó a színházra nézve...
Tovább fűzve a gondolatmenetet, amennyiben a Szlovákia Nemzeti Tanácsa egyben a szlovák nemzet színháza is, akkor a benne fellépő felvidéki magyar politikusoknak többnyire csak a kabarékban jut epizódszerep (például himnusztörvény), komolyabb darabokban csak statisztaként, vagy egyáltalán nem jutnak szóhoz, pedig nagyon igyekeznek megfelelni a különböző elvárásoknak – többségnek, oligarchiáknak, saját maguknak.
Csupán a nép, az istenadta nép a másodlagos, mert ha nem lenne az, akkor sokkal nagyobb volna a felvidéki magyarok részvételi aránya a különböző választásokon, nem ábrándultak volna ki a politikából elsősorban nekik „köszönhetően”!
A politikai kabaré műfaját nem lehet művelni az idők végezetéig ugyanazoknak a szereplőknek. Időnként frissíteni kell a társulatot! Ha még köztünk lenne Hofi Géza, nem biztos, hogy éppolyan népszerű lenne, mint a saját korában, amikor egyszemélyes produkcióira telt házakat vonzott a színházba, és szilveszterkor nézők millióit ültette le a tévékészülékek elé. Ilyenkor éjfél előtt félbeszakadt a buli, jött Hofi, majd a himnusz. Humora mellett csodáltuk szókimondó bátorságát, de ma már tudjuk, hogy közkedvelt és ragyogó egyénisége szelepként szolgált a szocialista diktatúra gőzének kiengedésére.
Ma már viszont se Hofi, se himnusz...Fábry Sándor önbeszéltetős műsoraiba is lassan belefárad a néző, nyomon követhetetlen, melyik csatornán van éppen, talán nem is akarjuk már követni…
Hofi és Fábry nagy elődjei a kabarékban egykoron a konferansziék voltak. Bátran kiálltak a népszerű kabaréjelenetek előtt a közönség elé, mögöttük még az összehúzott függöny, megnyitották az előadást, és összekapcsolták, felvezették a kabaréjeleneteket. Humoros köntösben legtöbbször sziporkázó véleményt nyilvánítottak a közélet különböző területeinek történéseiről. A pesti kabaré világhírnek örvendett az elmúlt században! Azért csak pesti, mert Budán a mai napig is csak egyetlen színház működik, a Karinthy, a többi mind pesti.
A politikai konferanszié műfajának megteremtője Nagy Endre volt, a televízió térhódítását követően Komlós János, Ősz Ferenc vagy Peterdi Pál is a konferansziészakma nagymesterei voltak. De a legeslegnagyobb talán Kellér Dezső volt. Jellegzetes nagyfülű figurája ahogy kiállt a színpadi függöny elé, már maga mosolyt fakasztott, beszéde alatt a bal kezével végig fogva a függönynyílás egyik oldalát, és mondta, mondta…Talán azért kapaszkodott a függönybe, mert biztonságot nyújtott neki ahhoz, hogy a konferanszszövege elmondását követően ne kelljen keresnie nevetséges módon a kivezető utat, aztán elmaradhatatlan szokásává vált.
Nos, a politikai konferansziékból ma sincs hiány. Köztük az egyik legismertebb lassan már harminc éve ott van a pódiumon, szinte naponta kiáll a függöny és a közönség elé. Eleinte még tapsoltunk is neki, később megosztotta a közönséget, voltak, akik állva tapsolták, de olyanok is akadtak, akik hátat fordítottak neki, mert ő is hátat fordított nekik.
Ma már szinte kínos, ahogy ugyanazzal a hévvel és szereplési vággyal a színpadra lép, a közönség legszívesebben kifutna a színházból, sokan meglátva őt, rögtön a jegypénztárhoz vonulnak és visszakérik jegyre költött pénzüket, egy ideig biztos nem is mennek színházba. Ő pedig rossz ripacs módjára csak ott álldogál a foghíjas széksorok előtt, mondja a magáét, az évek során betanult szöveget. Néhányan ugyan még a megcsappant közönsége soraiból kényszeredetten össze is ütik a tenyerüket, de hol van a régi népszerűsége? Lassan már a színházi óriásplakátokról is lekerül, többé nem közönségcsalogató.
Mivel Kellér Dezsővel ellentétben ő soha nem fogta hosszú szereplése alatt a függöny egyik oldalát sem, most nem találja a felvidéki magyar nagyszínpadról kivezető, levezető utat, szánalmasan belegabalyodott…Segítsünk neki, mert „most kéne abbahagyni, erőnket összeszedni, s kimondanunk azt, hogy ég veled...“
