Mosolyszünet
Kedvelem azokat az embereket, akik ismeretlenül is visszamosolyognak rám. Akik a munkájukból adódóan kapcsolatban vannak az emberekkel, és a mosolyuk biztatást, közvetlenséget, bátorítást közvetít. A mosoly életörömet fejez ki, amire ezekben a nehéz időkben mindenki vágyik.
Sokszor megfigyelem, hogy a boltban a pultnál a vásárlók az ilyen mosolygós eladót keresik, nála valahogy jobban feltételezhető a készségesebb kiszolgálás. Inkább várakoznak sorban állva, mintsem a pultot támasztó, mogorva eladótól kérjék a kívánt árut. Ebben a szájmaszkos világban ugyan nehezebb felismerni a mosolyt, de az őszinte, lélekből jövőt a szem is kifejezi. Azt pedig egyelőre nem takarja maszk.
A piacokon és a vendéglőkben hasonló a helyzet. Ha a pincér mosolya hamarabb az asztalunkhoz érkezik, mint ő maga, máris megvan a bizalom az étterem iránt.
Ilyenkor megpróbáljuk szuggerálni, hogy ő jöjjön felvenni a rendelést, ne az a másik, akiről lerí, hogy a forró levest legszívesebben a nyakunkba öntené. A kereskedői szakma egyik titka az emberek bizalmának az elnyerése, amit meglehet, tanítanak a szakiskolában, de még valószínűbb, hogy erre születni kell. Régebben, az átkosban még azt mondogatták, hogy valaki igazi békebeli, régi vágású boltos vagy pincér. Mára ezek – szó szerint – kihaltak. A jelenlegi régi, nagy öregek ebben a szakmában még a szociban voltak kezdők, manapság nem ildomos példaképnek állítani őket.
Emberpróbáló időket élünk. Nem egyszerű feladat hosszú órákat eltölteni szájmaszkban ezeken a munkahelyeken, de a postán sem, vagy a hivatalban, ahol idegen emberekkel van állandó kapcsolatban a személyzet. Hozzájuk csatlakoztak most a tanévkezdéskor a pedagógusok is, akik maszkban és néhány helyen még krétaporban kénytelenek okítani a nebulókat napi öt-hat órában.
Az egyszerű földi halandó csak a helyiségbe lépve teszi fel a maszkot, akkor is csak kényszerűségből, sokszor félárbócra eresztve, nem gondolva a bent ülőre, állóra. És akadnak persze örök tiltakozók is, akik úgy gondolják, semmit sem lehet rájuk erőltetni, mert ők egy szabad ország szabad állampolgárai. Pedig még oly távol van tőlünk a felszabadító vakcina, mint Katajev regényében a fehér vitorla, de az ilyenek már most hadakoznak ellene, hogy őket ugyan senki sem fogja beoltani! Fő a szabadság!
Fő, de a saját levében, akár a tüntizők a budapesti Színművészeti Egyetem előtt. Belenézve az erről tudósító videókba, bizony ott is elég sokan vannak maszk nélkül. Pedig most lehetne élőben megszokni ezt a szakmában gyakori színházi kelléket (pl. Zorro, Fatia Negra, Álarcosbál és más szerepek). Egyik fő követelésük a rebelliseknek, hogy maguk választhassanak maguknak tanárokat. Csak nehogy precedenssé váljon a dolog, hiszen nincs annyi Gyurcsány (a legnagyobb ripacs) vagy Fekete-Győr, hogy minden egyetemen ők tanítsanak.
Mosolyszünetes időket élünk. Az emberek arcára fagyott a mosoly. Tavasszal talán még nem volt a koronavírus ennyire közöttünk, igyekezett minket hermetikusan elzárni.
Amíg tőlünk távol fertőzött vagy szedte az áldozatait, amíg nem volt annyira testközelben, hajlamosak voltunk a közönyre. Volt is, van is, lesz is ilyen, mondogattuk. De most mintha kiszabadult volna. Sértődöttségében, hogy nem vesszük komolyan, itt kopogtat az ablakunkon, már ismerősöket és ismert embereket is elkapott. Igazi számháborút vívnak most egymással járások, megyék, országok.
Szinte olyanná vált a járvány, mint a zsarnokság, ott van mindenhol! „…az ott van / a búcsúcsókban, / ahogy így szól a hitves: / mikor jössz haza, kedves; / az utcán oly szokottan / ismételt hogy-vagy-okban, / a hirtelen puhábban / szorított kézfogásban, / ahogy egyszercsak / szerelmed arca megfagy…”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/38-as számában.
