,,Mondd, mennyit ér az ember…?”

Ezzel csak az volt a baj, hogy a mi társadalmunk nem az igazságra szomjazik, nem azt kedveli, szereti, hanem valami olyasmit, amit megérteni nagyon nehéz. Az igazságot pedig elfojtani akarják, nem pedig a nyilvánosság elé tárni. Mert abból nem származik pénzbeli haszon, csak erkölcsi és morális kielégülés. Ezt az emberek manapság már nem tartják fontosnak, elfelejtették, mi az emberség, becsületesség és tisztelet.

2018. február 21-én még azt is elfelejtették, hogy az élet érték, mindennél feljebb való és kioltani az emberéletet egyáltalán nem megbocsátható tett. Mindennap halnak meg emberek, igen. Egy újságíró meggyilkolása azonban valami olyat indított el nálunk, Szlovákiában, ami ehhez nem volt fogható.

Amikor először olvastam Ján Kuciak és Martina Kusnírová meggyilkolásáról rögtön az a kérdés merült fel bennem:

Milyen állam az, ahol az igazságkeresés és az objektív újságírás egyik képviselőjét, egy olyan embert, aki nem vágyott a reflektorfényre, aki csak élte a saját életét és becsületesen bejárt dolgozni, kegyetlenül lelőnek, mintha ez az egész olyan természetes volna.

Csak azért, mert megtudott dolgokat, megtudott valamit, ami egyébként nem tisztességes, nem törvényes és nem jogos. Persze, itt már senki nem törődik ezeknek a szavaknak a jelentésével, mert mára már nem azt jelentik, amit a szótárakban olvashatunk róluk. Nem tud a fejembe férkőzni, hogy képesek valakik Istent játszani, ha egyszer csak emberek vagyunk. Ki dönti el, hogy éljünk-e vagy haljunk? Megszületünk, élünk, meghalunk. Ennyi az egész, de az nem mindegy, hogy hogyan élünk, mennyi az a szabadság érzet és akaraterő, ami vezet minket, s hol húzzuk meg a határainkat.

Hát, véleményem szerint, ezek az emberek, akik benne voltak a gyilkosság kitervelésében, végrehajtásában és úgy an blok, ezek nagyon átcsúsztak a határokon, ha egyáltalán számukra voltak olyanok.

Nem tudom megérteni, miféle gondolatok képesek lejátszódni a hidegvérű és kegyetlen gyilkosok fejében. Valami ilyesmi talán: Ennek a fiatal újságírónak meg kell halnia, túl sokat tud, el kell őt hallgattatni! Az igazság miatt? A piszkos, simlis ügyek miatt, amelyeket elkövettek, s nem akarták, hogy kitudódjanak? Hát, persze. Tiszta kommunizmus… Mégis kitudódott. Mindenre fény derült. És milyen áron? Ennyit ér egy emberélet?

Két éve már annak, hogy mindez megtörtént. Ján és Martina a múlt, de nem feledjük őket! Nem feledhetjük, hiszen olyasmiért haltak meg, ami egy egész országot, sőt, inkább egész Európát érinti. Ha nem az egész világot. A róluk szóló megemlékezések nem hiábavalók, mert ezzel is minduntalan hangot adunk nem tetszésünknek és annak, ami a társadalmunkban zajlik. Megvan mindenkinek a véleménye, s ki is nyilvánítjuk. Mert valóban – ahogy az egyik megemlékezés során elhangzott – mi vagyunk azok, a köznép, aki tiltakozhat a gonoszság és az igazságtalanság ellen. Csak fel kell emelnünk a hangunkat, hogy meghallják azok is, akik már rég elfelejtettek hallani.

A rendszerben vannak szabályok. Ha nem lennének, felbomolna a rendszer és elszabadulna a pokol. Úgy tűnik, hogy a mi poklunk most érkezett el. Hiszen ezzel az egész gyilkosságos dologgal valami elkezdődött, az embereket feltüzelte és egyre inkább nagyobb az elégedetlenség. Elfogadhatatlan, ami történt, s kell, hogy legyen valamilyen mód a változtatásra. És itt most mindenkinek együtt kell működnie, nemzetiségtől, bőrszíntől, nyelvtől, vallástól, mindentől függetlenül. Egy élhetőbb, tisztességes és elfogadó államért kell küzdenünk, mert ha nem, akkor elbukunk.

Egy hét múlva választások. Az emberek csalódottak, megkeseredettek a rendszer, az ország vezetése miatt. Olyan emberek ülnek ,,odafent” a parlament bársonyszékeiben, akik nem oda valók. Akiknek szinte mindegy, hogy az országban zajló mocskosságok életeket követelnek. Mert akik ott ülnek, azoknak mit sem jelentenek a szabályok. Emberi életek. A fő, hogy ők jól éljenek, mindenük meglegyen, s ne legyen gondjuk senkire és semmire. Tisztelet a kivételnek… de vajon, van-e kivétel?