Molnár Judit: Szilánkok
De vajon miért? Mi vezérli a nemzetelhagyókat? Miért dönt valaki úgy, hogy kilép a kultúrájából, elhagyja az anyanyelvét, eltépi a gyökereit? Próbálom megérteni a megérthetetlent. Válaszaim nincsenek, csak kérdéseim. Meg történeteim…
1.
Szeretek ücsörögni a győri fürdőben. Érdekes, sokszínű, soknyelvű világ. Mintha egy közép-európai nyelvbazárba keveredtem volna. Itt még érzem a „felvidékiség” egyik előnyét. Mindegy hogy szlovák, cseh vagy lengyel a szó, megértem. Így leszek részese idegen emberek történeteinek, akaratlanul is…
Két harmincas nő ül átellenben, kinézetükben feltűnőek, szavukban harsányak. Nem lehet rájuk nem odafigyelni, de nem a túlfestett arc és a hangos szó miatt. Mintha magyarul beszélnének, pedig szlovákul mondják a történeteiket. Fel sem fogom, mit mondanak, mert ezúttal a „hogyan”-on van a lényeg. Tévedés ne essék, nem tartozom azok közé, akik úgy gondolják, akkor vagyunk teljes értékűek, ha hibátlanul megtanulunk egy számunkra idegen nyelvet. Most mégis úgy gondolom, ez a két nő merényletet követ el a nyelv ellen. Meg tán maguk ellen is… Ez a sors fintora! Az egyik nyelvet ők nem akarják, a másik nyelv őket nem akarja. Az elképesztő akcentuson túl még feltűnőbb, hogy egyetlen mondatot nem tudnak végigmondani szlovákul. Ha a szavak nem jutnak eszükbe, mondják magyarul – ezt tán már maguk sem veszik észre – majd ugyanazzal a szusszal folytatják szlovákul, anélkül, hogy legalább néha-néha helyesen ragoznának. Úgy tűnik, ők értik egymást…
Egy férfi evickél hozzájuk, teljes kredenc nagyságában, ám meglehetősen bárgyú képpel. Az a típus, aki a haverok között éli ki magát, otthon inkább a sarok békés csöndjét választja. Most azonban szemmel láthatóan várja, hogy levegőt vegyen a két nő, ő is mondana már valamit. El is kapja a ritka pillanatot, és hívja a lányokat a nagymedencébe. Magyarul! Rá van írva, neki ez a természetes. Ám csak addig, amíg a hidrogénbombázó nej rá nem sziszeg, hogy beszéljen szlovákul! A férfi arca még bárgyúbbra vált, de nem vitatkozik, inkább továbbáll. Pár perc múlva egy kislány úszik hozzájuk, szép arcú, hat éves forma. „Anyuuu, gyere velem….” Azt már nem tudom meg, hová, mert a nő azonnal ráüvölt a gyerekre. „Mondtam már, beszélj normálisan!” – dühében a szerepéből kiesve magyarul kéri számon a „normális” nyelvet. A gyerek áll leforrázottan, "normálisul" semmi nem jut az eszébe.
Érzem, most kellene beszólnom, helyre kellene raknom, de gyáva módon inkább elmegyek. Szégyellem magam… helyettük is. Keresek egy csendes zugot, lehunyom a szemem, és azon gondolkodom, mi vezérli ezeket az embereket, miért érzik többnek azt, amiben kevesebbek? Tudatosítják, hogy a megfelelni vágyásuknak az önfeladásuk az ára? Vajon ha ez a nő lehunyja a szemét, és csak magával beszélget, milyen nyelven szól önmagához - normálisul? Vagy a fohászait netán még magyarul mondja…?
2.
Pozsony szélén, a Csallóközbe vezető út mentén egy bevásárlóközpont, tán épp ezért is, sok még itt a magyar szó.
Kígyózik a sor a pénztárnál. Előttem egy házaspár áll, nem sokat beszélnek, de azért a szófoszlányokból elkapom, hogy magyarok. Ezek után számomra teljesen természetes, hogy magyarul kérek elnézést, amikor véletlenül a kosarammal meglököm az ő kosarukat. A nő értetlenül, majd rosszallóan néz rám, láthatóan nem az zavarja, hogy a kocsijaink egymáshoz értek.
A sor lassan halad, a várakozásba hirtelen becsörög a férj telefonja. A férfi hallhatóan megörül Laci barátjának, szórakoztató stílusban veszik számba, mit nem csináltak meg legutóbb. A nő bizalmatlanul pillog, zavartan néz jobbra, balra… Nem értem a feszültségét, ezért egy mosollyal próbálom oldani a helyzetet, mire ő meglöki a férjét, hogy beszéljen csendesebben, vagy folytassák szlovákul. Ezúttal nem állom meg szó nélkül. Minden kedvességemet összeszedve elkezdem mondani a nőnek, hogy dehogy is kell nekünk halkabban beszélni vagy nyelvet váltani. Mi is indokolná ezt? Csak az, ha kevesebbnek éreznénk magunkat… De hiába érvelek és hiába „PR”-ozom a magyar nyelvet, a nő nem vevő rá. Gyűlölettel a szemében szól rám, hogy ne zaklassam, hagyjam őket békén. Megdöbbenek, s már esélyem sincs a helyzetet tovább magyarázni. A férj befejezi a barátjával a beszélgetést, így ő nem igazán érti, miről van szó, a nő magyarázatát pedig már én nem hallom, mert közben a pénztárnál rájuk kerül a sor.
A parkolóban még egyszer összefutunk, hallom, ahogy a nő mondja a férjének, siessenek, mert itt jön, aki zaklatta őt. Ez lennék én… a zaklató. Állok leforrázottan. Már semmit nem mondok nekik. Csak sorjáznak bennem a kérdések… Vajon miért hitettük el magunkkal, hogy a magyar halkabb nyelv? Kivel fogadtatjuk el, hogy egyenrangúak vagyunk, ha mi magunk sem hisszük el? Mikor leszünk képesek a sok évtizeddel ezelőtt belénk oltott félelmeket leküzdeni, a múltunkból eredő közösségi görcseinktől mikor tudunk már legalább egyénenként szabadulni? Bízhatunk abban, hogy a gyerekeinket már ezek a kisebbségi érzésből fakadó félelmek nem kínozzák majd? Mert ha ezeket nem küzdjük le, milyen jövő vár ránk?
3.
Harmadik történetemet tanmeseként őrizzük a "családi breviáriumban". Évekkel ezelőtt történt, hasonló esetek azonban ma is rendre előfordulnak, így sajnos, időtálló is, nem csak tanulságos.
Fiam épp csak elkezdett óvodába járni, mikor kiderült, gyengén lát, szemorvoshoz kell mennünk. A beutaló a pozsonyi gyermekkórház egyik elismert szakorvosához szólt. Nem hiszek a fehér köpeny tekintélyt parancsoló hatalmában, csak a tudásban és a személyes tapasztalatban. És nem tartozom azok közé az anyukák közé sem, akik az orvosnál – tudatosan vagy ösztönösen – elkezdenek szlovákul beszélni a gyerekükhöz, amit ugyan az orvos megért, ám egy magyar gyerek aligha, legföljebb növekszik a félelemérzete, s a kevés biztonságérzetét is elveszíti.
A megszokott menet szerint viselkedtem tehát ezúttal is, az orvosnővel szlovákul beszéltem, a fiamhoz magyarul szóltam. Az orvosnő azonban egyre türelmetlenebb lett, amiért gyermekem nem reagált a szlovákul, felszólító módban elmondott utasításaira. Ráadásul az is egyértelműen idegesítette, hogy én magyarul próbáltam meggyőzni gyermekemet, tegyük azt, amit kell. A dühével sok eredményt nem ért el, a napnál világosabb volt, gyermekpszichológiából teljes csődöt mondott. Ezt tudatosítva meglehetősen erélyesen kérte rajtam számon három éves gyerekem szlovák nyelvtudását, pontosabban nem tudását, a szokásos lózungokkal kioktatva, miszerint Szlovákiában élünk, az államnyelvet egy gyereknek is tudni kell… Azt vallom, nem szabad megretteni ezekben a helyzetekben. A durva hangnem nem érdemel kíméletet. Emelt hangra, emelt hangú a válasz is. A receptem ezúttal is működött. (Mégha arra a kérdésemre nem is kaptam választ, hogy vajon az ő gyermeke három évesen az anyanyelve mellett hány nyelvet beszélt a tőlünk elvárt tökéletes szinten.)
Néhány hónap múlva ellenőrzésre mentünk. Az orvosnő arcán egy torz mosoly futott végig, ahogy beléptünk a rendelőbe. Én újabb támadásra, így újabb csatára készültem, másra nem számítottam. Az orvosnő azonban odajött a fiamhoz, és ugyan erős akcentussal, s nem is kevés hibával, de magyarul szólt hozzá, s magyarul mondta el neki, mit kell tennie. A vizsgálat alatt sokszor rám nézett, de nem mondott semmit. Én sem. Nem akartam sokadszor végighallgatni a történetet a magyar nagymamáról, aminek rendre az a folytatása, hogy „de a szüleim már nem”… Az azért érdekelt volna, valaha számon kérte-e valakitől, hogy megfosztották egy nyelvtől, egy kultúrától. A választ már nem tudom meg.
Utóirat helyett
Egy felmérés szerint a szlovákiai magyarok kétharmada jelentős gondnak tartja közösségünk számának csökkenését. Biztató számadat, még azt is hihetnénk, önbecsülésünk megerősödését sugallja. A mindennapok azonban mást mutatnak: erőtlenséget, önfeladást, érdektelenséget, a többséghez való simulást, a megfelelni vágyást. Ez utóbbi ideológiát is szült, amikor a Most-Híd vegyes párt arra szabta létjogosultságát, hogy mindegy milyen a pék, az orvos nemzetisége. Nem mindegy! Akinek mindegy, annak mindegy a nyelve, a kultúrája, a nemzete, a hovatartozása. Lélekölő és közösségromboló ideológia…
Molnár Judit