Molnár Judit: Gyermek születik
A nő ugyan alig bírta magát vonszolni, most mégsem a fájdalmára gondolt. Hatalmába kerítette egy addig ismeretlen érzés. A szeretet, az izgalom, a féltés olyan elegye, amelyet csak az anyák ismernek. Reszketett egész testében, a könnyei folytak. Már tizenegy napja volt anya, de még nem látta, nem fogta gyermekét. Miután világra hozta, fiát másik kórházba szállították.
A kórterem vakító neonfényárban úszott, az újszülöttek inkubátoraihoz kapcsolt gépek zakatoltak, időnként félelmetes sípoló hangot adtak ki. Mind a hat „kiságyban” volt gyermek, s a nő ösztönösen elindult az egyik felé. Nem tévedett, az ő fiának a neve volt ráírva a kórlapra. Ezer közül is megismerte volna… Nem tudott megszólalni. Ott állt a kisfia mellett, aki másfél kilójával két öklömnyi sem volt, az arca alig volt látható attól az óriás kötött sapkától, amit a fejecskéjére húztak, kezén és lábán is legalább három számmal nagyobb volt a kiskesztyű és a zokni. Feküdt férehajtott fejjel, a csövek parancsolta mozdulatlanságban, talán aludt. Szemét akkor sem nyitotta ki, amikor időnként görcsbe rándult a kis teste. A nő némán szorította az üvegágy szélét, bármennyire is szerette volna, hang nem jött ki a torkán, mert görcs fojtogatta, a könnyeitől alig látott, csak reszketett, az elmúlt napok összegyűlt feszültsége feszítette minden idegszálát. Azt talán még érzékelte, hogy az orvos már ott áll mellette, de a szavai jelentését már nem értette. Agyvérzés, oxigénhiányos agysérülés – nem is akarta, nem is tudta felfogni a szavak súlyát. Forgott vele a világ. Azt érezte, egy rossz álomban van, amiből mihamarabb fel kell ébrednie…
Karácsony reggelén teljesen kihalt volt a kórház, egy teremtett lélek sem járkált a folyosókon. Csak a nő árnyékát lehetett látni a félig sötét alagsori átjáróban. Már rutinosan ment végig a labirintusnak is beillő épületen. Monoton mozdulattal csöngetett be az újszülött osztályra és vette fel a zöld köpenyt. Akkor lepődött meg, amikor meglátta, előző naptól hogy kiürült a kórterem, a fián kívül még egy kislány maradt ott mindössze. Odament a kicsi fiához, s mint mindig az elmúlt napokban, elkezdett hozzá beszélni… Mindenről… Ami csak eszébe jutott. Szólítgatta, becézgette, mesélt neki, fohászát mondta. Azt remélte, fia majd csak feléje fordítja a fejét, vagy valamilyen módon jelzi, már tudja, érzi, hogy itt van. A jelzésre most is hiába várt…
Hirtelen a nő mellett termett az egyik nővérke. Meglepő volt, hisz máskor a kérdésekre is alig akart válaszolni, most viszont dőlt belőle a szó. Talán annak is köszönhetően, hogy láthatóan kevesebb volt a munka. A nő szinte mindent megtudott az orvosokról, az osztály működéséről, a nővérélet sanyarúságáról. Hallgatta a cserfes asszonyt, aki láthatóan elégedett volt, hogy előadását nem zavarják meg holmi kérdésekkel, s a figyelem csakis az övé. Egyszer csak ránézett a nő fiára, és ugyanolyan könnyedén, mint ahogy az osztályos pletykákat kiszórta, odalökte, hogy ebből a gyermekből nem lesz semmi, ez nem is akarja magát összeszedni… majd ugyanazzal a szusszal újabb előadást tartott arról, hogy a lányok mennyivel életre valóbbak, mennyivel jobban tudnak küzdeni. A nő csak állt döbbenten, földbe gyökerezett lábbal, végtelen keserűséget és kimondhatatlan fájdalmat érzett. Mint akit minden hitétől és reményétől megfosztottak.
Csak az a fél mondat zakatolt a fejében. De az a fél mondat őrültté tette! Azt sem tudta, hogyan került haza. Mint egy eszelős, úgy rontott be a lakásba. A karácsony csendjébe előbb a düh robaja hasított bele, majd nyolc emelet magasságában futott végig a zokogás fájdalmas hangja.
Este a férfi és a nő újra útnak indult. Mit is kezdtek volna otthon? Ünnepük nem volt, csak talán egy kevéske reményük, hogy majdcsak eljön a könyörület. Némán mentek, már beszélni sem volt erejük. A kórteremben csak két kislámpa világított, szinte meghitt hangulat volt. A nő leült az üvegkiságy mellé, óvatosan megnyitotta az ajtaját, és elkezdett énekelni. Előbb csak halkan, nagyon halkan, mintha imát mormolt volna. Olvasta? Hallotta? Mindenesetre ott, akkor hitte, hogy a dalnak gyógyító ereje van. És ő eldöntötte, életre énekli a gyermekét. Csak énekelt, és énekelt… Távolról hallotta, amint az egyik nővérke odaszólt a másiknak, hogy a „magyarka koncertezik”, de most a gúny sem érdekelte. Nem szólt vissza, csak énekelt.
Késő este volt már, hangja is, ereje is elfogyott, csak ült az üvegkiságy mellett, könnyein keresztül nézte kisfiát. Már ment volna, de nem bírt mozdulni. És egyszer csak a kis test összerándult, majd elkezdett mocorogni, mintha nyújtózkodott volna, lassan, lustán, elnyúlt mozdulattal. Talán az arcán még egy mosoly is végigfutott. Aztán a szempillái megrebegtek, és lassan kinyílt a szemecskéje. Fátyolos volt a tekintete, de a nő biztos volt benne, látja őt. Õt látja. És biztos volt abban is, hogy most már bármi jöhet…
Szenteste. Gyermek született.
Molnár Judit