Molnár Judit: A választás szabadsága

Lehet, sokan úgy gondolják, ez is csak egy választás a sok közül. Egy kisebbségi közösség számára azonban – mint minden választás – ez is kulcsfontosságú, mert lehetőséget és esélyt ad érdekeink érvényesítésére, ezúttal európai szinten.

2004-ben óriási bizakodással és még nagyobb elvárásokkal léptünk be az európai nemzetek közösségébe. Az akkori népszavazáson résztvevők 90 százaléka támogatta a csatlakozást, s a felmérések alapján az Európa-pártiság még ennél is erőteljesebb volt a felvidéki magyar közösségen belül. Védelmet reméltünk Európától, és bíztunk abban, hogy hátszelet ad azokhoz a törekvésekhez, amelyek megmaradásunkat szolgálják a kisebbségi jogrendezés terén. Nem ez történt. Várakozásaink nem teljesültek. Így nem meglepő, ha az elmúlt években sokakban megfogalmazódott a kérdés, hogyan vélekedjünk arról az Európáról, amely Magyarország ellen totális támadást indít, de nem éri el az ingerküszöbét, amikor Szlovákiában embereket fosztanak meg állampolgárságuktól, hogy Žák Malina Hedviget a zaklatások miatt szülőföldje elhagyására kényszerítik… és a sort még lehetne folytatni.

Mindezeket figyelembe véve aligha meglepő, hogy mára megbicsaklott Európába vetett hitünk. Ez azonban korántsem jelentheti azt, hogy elforduljunk az uniótól, és ignoráljuk a választásokat. Európa kénytelen lesz tudatosítani, hogy minden hetedik állampolgára valamelyik kisebbséghez tartozik, hosszú távon tehát nem fordíthatja félre a fejét, ha erről a kérdésről van szó, kollektív jogokkal előbb vagy utóbb rendeznie kell a kisebbségek jogállását. Számonkérhetően a tagállamoktól. Bizakodásra adhat okot, hogy az Európai Néppárt programjába már bekerült: az unió fogadjon el egy olyan, az őshonos kisebbségek védelmét célzó jogi normát, amely kötelező érvényű lenne a tagországok részére, mint ahogy lehetőséget jelent az európai polgári kezdeményezés intézménye is, mely egymillió aláírás alapján már kötelezheti az uniót, hogy foglalkozzon a kisebbségek jogaival.

Szívós, kitartó munkára, érdekeink határozott megfogalmazására van tehát szükség, amely előbb vagy utóbb meghozhatja az eredményt, ez azonban csak akkor következhet be, ha képviseletünk ott lesz a döntéseknél, ha bizalmat szavazunk azoknak, akik biztosítékot jelenthetnek a magyar közösség érdekképviseletére, a szlovák jogszűkítő politika elleni fellépésre, arra, hogy szövetségeseket találnak és azokat ügyeink mellé állítják.

A Magyar Közösség Pártja – találóan – a Változtass Európán! szlogenjével hirdette meg kampányát. Ma már a legelkötelezettebb européerek is érzik, hogy Európa változtatásra szorul. Az unió mára brüsszeli vízfejjé nőtt, a túlburjánzott bürokrácia átláthatatlanná vált, a döntéshozatali mechanizmusok nehézkesek, a rendszer betokosodott, s a helyzetet csak nehezíti, hogy 2008 óta az unió történetét a válság írja, amelyre a közösség csak keresi a válaszokat. S bár nagyon sok válságkezelő elképzelés megfogalmazódott, konkrét lépések is történtek, de a receptre, amellyel fordítani lehetne a lejtmenetből, még mindig várni kell. A válság kirobbanása egyértelműsítette, hogy az unió nem működhet az eddigiek alapján. A mélyebb integráció viszont már egy új fejezet lesz Európa történetében. És a valódi kihívás az lesz Brüsszel számára, hogy mindezt úgy vezényelje le: a tagállamok nemzeti érdekei se sérüljenek, mert az csak a válság mélyüléséhez vezetne, és erősítené a szélsőséges erőket, de lendületet adjon az Egyesült Államok és a feltörekvő nagyhatalmakkal szembeni lemaradás leküzdésére.

Túl egyszerű és kényelmes álláspont ebben a helyzetben csak unió-kritikus közhelyeket hangoztatni, a kritika mellett a tagsággal járó előnyöket is számba kell venni. A 2007–2013-as költségvetési időszakban Szlovákia 11,4 milliárd eurót kapott az uniós alapokon keresztül. Az már szlovák történet, hogy ennek az összegnek csak alig valamivel több mint a felét volt képes lehívni az ország, és azért sem Brüsszel hibáztatható, hogy mára a korrupció melegágya lett a pályáztatási rendszer. Brüsszeltől legfeljebb nagyobb odafigyelést remélhetünk a pályáztatási rendszer igazságosabbá és átláthatóbbá tételében. Ami tény, az elkövetkező hétéves költségvetési időszakban közel 14 milliárd euróhoz juthat az ország. Az európai parlamenti képviseletnek tehát a kisebbségpolitika mellett kiemelten kell foglalkoznia a gazdasági kérdésekkel is. A szlovák kormány Dél-Szlovákia kiéheztetését, teljes gazdasági ellehetetlenítését ugyanis szinte programként kezeli. A déli régiók gazdasági potenciáljának növelése tehát csak az uniós alapokból finanszírozott fejlesztési tervektől várható el, az előremozduláshoz azonban kellő kezdeményező erő is kell. Az európai parlamenti képviseletünk pedig e téren aktív odafigyeléssel és az Európai Bizottság szakértőivel való kapcsolattartással, tájékozódással és tájékoztatással tud segítséget nyújtani.

Nem mellékes tehát, hogy közösségünk politikai képviselete ismét ott lesz-e az európai parlamentben. Enélkül ugyanis törekvéseinket, a közösségi jogainkat célzó elképzeléseket könnyűszerrel le lehet majd itthon is söpörni az asztalról. 2009-től politikai életünket a megosztottság jellemzi. Hazai térfélen képviseletünk meggyengült, érdekérvényesítő erőnk minimalizálódott, szembekerült egymással az érdekközpontú politizálás az értékközpontúval. A különbség zongorázható. Most is. Elég csak az MKP és a Most-Híd listavezetőjének elképzeléseit számba venni. És ez a különbség nem csak abból adódik, hogy úgy érezzük, Simon Zsoltnak nem igazán természetes közege az Európai Parlament, miközben Csáky Pált élő kapcsolatrendszer sok szállal köti az európai politikához. Simon – saját bevallása szerint – a nyugalmat keresi az Európai Parlamentben, Csáky feladatait sorolja, Simon szerint az autonómia utópia, Csáky élő modellek példájából kiindulva érvel az önrendelkezés mellett. Csáky azt ígéri, európai színtérre viszi ügyeinket, Simon – érthetően a mezőgazdaság terén hallatná hangját, ezt azonban itthon legmagasabb szinten, miniszteri székből is megtehette. Tíz éves regnálása korszak volt, aranykor nem lett. Két érvrendszer, két világ - miénk a választás szabadsága. Meg bölcsességünk reménye.

Az elmúlt két választási időszakban a Magyar Közösség Pártja két képviselővel volt jelen a brüsszeli testületben, az egy évtized alatt hangsúlyosan képviselve az értékközpontú politizálást, felvállalva a magyar ügyeket. A párt mostani képviselőjelöltjei is azt ígérik, napirenden tartják a felvidéki magyarság ügyeit, és mindennél erőteljesebben képviselik majd azokat a kérdéseket, amelyek meghatározzák közösségünk jogállását. A párt – bár továbbra is parlamenten kívüli térből – de két sikeres választás után, az államfőválasztáson öt százalék fölötti eredménnyel és a megyei választásokból megerősödve vág neki a választásoknak, miközben a Most-Híd ugyan parlamenti térből, de két kudarcos választással a háta mögött, s arculatának újrafogalmazása – mellyel nem mellékesen a szlovák választók felé az eddiginél is nagyobb nyitást célozta meg – után próbálja megszólítani a választókat. Novemberben és márciusban a mozgósításban az MKP jobbnak bizonyult, s a pártnak komoly lendületet adhat a jövőre nézve, ha ezúttal is sikerül a magyar szavazókat megszólítania. A feladat most sem kicsi, meg kell győzni az embereket, hogy a mi érdekeinket helyettünk senki más nem képviseli, a „Brüsszel messze van” tévhitét cáfolva.

A felvidéki magyarság helyzete ma nem jó, de közösségi sorsunk jobbításáért tehetünk. Most épp azzal, hogy élünk alapvető jogunkkal, és választunk. Bölcsen, mérlegelve az eddigieket, számba véve az ígéreteket és az eredményeket, érdekeinket szem előtt tartva – hogy ismét legyen magyar érdekképviselet Brüsszelben.

Molnár Judit
(Hírek.sk – megbízott főszerkesztő)