2016. március 2., 20:05

Molnár Judit: A kijózanodás ideje

Ma a felvidéki magyar közélet legfontosabb és mindent alapjaiban meghatározó kérdése: lesz-e ismét parlamenti képviselete a magyar közösségnek, vissza tudjuk-e hozni az országos politikai színtérre ügyeinket, esélyt adunk-e annak, hogy a megmaradásunk feltételeiről ne csak az utcán, konferenciákon és nagygyűléseken, avagy közösségi térben legyen szó, de jogaink megtartásáért és bővítéséért parlamenti szinten is felléphessen képviseletünk.

A 2010-től tartó időszak ugyanis megmutatta, mit jelent az, ha közösségünknek nincs parlamenti képviselete, amely határozottan és elszántan fellépne a magyarságot érintő kérdésekben. Pedig ügyeink vannak szép számmal.

Kudarcos az az időszak, ami mögöttünk van. Ez már nem a 90-es évek meèiari primitív, gyűlölködő és gyűlöletet keltő nacionalizmusa. A hatalom sokkal mesterkéltebb, kifinomultabb módszerekkel dolgozik. A rendszert racionalizál jelszavával szüntet meg kisiskolákat, órarendet önösen szab, az uniós támogatást északra nyomja, a beruházókat se délre irányítja, az autópályákat is a Tátra alatt aszfaltozza, állampolgárságot elvesz, s van, akit bírósági vegzálással űz el, kétnyelvű feliratokat nem tűr, a kultúra támogatását szűkkeblűen méri … csak néhány ügy, ami közösségünk teljes leépítését, ellehetetlenülését célozza. Mindeközben magyar, félmagyar, vagy „törtmagyar” szavazatoknak is köszönhetően ott van a parlamentben a Most-Híd, de csak arra képes, hogy dagonyázzon és alibizzen a védettséget nyújtó akol melegében. A vegyespártban a magyar érdekvédelem még a szándék szintjén is meglehetősen laposra fazonírozott.

Négy év alatt Bugár Béla pártja mindössze két, magyarokat is érintő javaslattal élt. Az egyik a vasúti kétnyelvűségre vonatkozó jogszabály volt, a másik a kisebbségi kultúrák finanszírozását szolgáló Kulturális Alap létrehozását tűzte célul. Mind a két törvény elvérzett. Ezen persze aligha csodálkozhatunk a körülmények ismeretében. Mi alapon róhatnánk fel a Smernek, hogy nem támogatja például a Kulturális Alap létrehozását, ha a vegyespárti frakció maga sem képes felsorakozni amögé. Mert hát miért is lenne fontos a vegyespárt szlovák képviselőinek a magyar ügyek képviselete? A számonkérés nem is elsősorban feléjük irányul. S abból sem vonunk le messzemenő következtetéseket – pedig lehetne – , hogy az egyik hiányzó honatya épp Rudolf Chmel, aki a Most-Híd kormányzása idején miniszterelnök-helyettesi poszton „képviselte érdekeinket”.  Mint ahogy azt is nehéz lenne észérvekkel megtámogatni, hogy amikor az oktatásügy rossz szellemének tartott Juraj Draxlerről tart bizalmatlansági szavazást a parlament, a Most-Híd frakciójából mindössze három képviselő tartja fontosnak, hogy ott legyen és szavazzon. Ez a magyar érdekképviselet vegyespárti receptje. A nyilatkozatokban magabiztos fennhéjázás, a tettek szintjén tesze-tosza látszatcselekvés.

Nem kell különösebben nagy belátási képesség ahhoz, hogy érzékeljük, hová jutott közösségünk a Most-Híd 2009-es megalakulása óta. A megosztottság hihetetlen mértékben rányomta bélyegét közösségünk sorsára. Árkok mélyültek el, korábban azonosnak hitt értékek és azonos értékrendet vallók nemcsak eltávolodtak egymástól, de egymással szembe is kerültek. Az érdek felülírta az értéket, a szlovákokkal való összesimulás háttérbe nyomta a magyar érveket. A Most-Híd a zászlóbontáskor meghirdetett összefogás és együttműködés hadovája mellett utasítja el az ügyeinkben való közös platform kialakításának a lehetőségét, sőt, még a párbeszédet is. Egyértelmű, a szlovákokkal való összefogás előbbre való a magyar érdekeknél. S ami ennél is szomorúbb, a többséghez való igazodás szelleme az elmúlt években sokakat megbéklyózott, megrészegített.

Ezidáig elfogadható magyarázat híján az vélhetően már az utókor: a szociológusok és a történészek feladata lesz, hogy megvizsgálják, miért éppen a felvidéki magyar közegben tudta a lábát megvetni egy vegyespárti projekt. Mi a magyarázata, hogy épp a felvidéki magyarok számottevő hányada gondolta azt, a szlovák–magyar összeborulás párttá varrva eredményes lehet. Mint látjuk, működőképes, csak épp nem eredményes. Magyar szemmel nézve semmiképp. Az okok és indokok felfejtését azonban hagyjuk az utánunk jövőkre. Egyet viszont már most tisztán láthatunk, ez a projekt one-man-show, egy ember népszerűsége határozza meg: Bugár Béláé. Magyarázatra szorulna az is, hogy vajon mi áll ennek a népszerűségnek a hátterében, mert a harcos politikai kiállás, a cselekvő, aktív politikai jelenlét aligha. Ám ami ennél is lényegesebb – mit profitált a felvidéki magyarság abból, hogy Bugár Béla ilyen népszerű, elfogadott a szlovákok körében? Ha a Most-Híd számára valóban fontos lenne a magyar érdekérvényesítés, ezt a tőkét itt hasznosíthatná a leginkább és forgathatná vissza a közösség javára. Ennek eddig halvány jelét sem adták. Rázós témák nincsenek, csak jópofa válaszok.

Pedig vannak rázós témák. Szinte csak azok vannak, s megoldásra is várnak, ha a felvidéki magyarság életképes, és még fejlődni is akaró közösség kíván maradni. Ehhez kell az erős érdekérvényesítő erő, ehhez kell az erős parlamenti képviselet. Ahhoz aligha fér kétség, hogy a Most-Híd a szlov-magy és szlovák szavazatoknak is köszönhetően ismét parlamenti erő lesz. Ennél azonban többre van szükség.

A Magyar Közösség Pártja hat éve van parlamenten kívül, s ez alatt az idő alatt is képes volt fennmaradni, túlélési taktikák helyett stratégiában is gondolkodni. Berényi József vezetése alatt a párt meg tudta tartani táborát, maga mögött tud egy tisztességgel megharcolt államfőválasztást, de a másik három megméretésen, a megyei, az Európai Parlamenti és az önkormányzati választásokon is jó eredményeket hozott, ez utóbbiból országosan a harmadik legerősebb pártként jött ki. Ezek fontos eredmények, és biztatóak a párt számára a hétvégére nézve is. Erős érv arra, hogy érdemes küzdeni. A sor most a választókon van. Önsajnálatból, önfeladásból, elfordulásból és kiábrándultságból ugyanis nem lesz politikai cselekvés.

A legnagyobb tragédia, ha beletörődünk a jelen helyzetbe. Ha feladjuk várt reményeinket és jogos igényeinket. Ha elhisszük, hogy nem lehet másképp. Ha eltűrjük a rólunk-nélkülünk megalázó állapotát. Ha önként lemondunk arról, hogy a döntéseknél a mi akaratunk is ott legyen.

A hétvégi választás számunkra nem a politika mindenhatóságáról szól, hanem a közösségünk jövőjéről, súlyunkról és erőnkről, arról, hogy esélyt adunk-e magunknak, esélyt adunk-e az utánunk jövőknek. Ennyi rossz tapasztalással a hátunk mögött már nem lehetnek illúzióink – a harcot helyettünk senki nem vívja meg, az érdekeinkért senki nem tesz egy lépést sem. A többségi nemzet még csak tudomásul sem veszi a gondjainkat, nemhogy azokat kezelné. Ehelyett inkább abban érdekelt, hogy meglévő jogállásunkat is kikezdje, aminek azonban egy határozott, erős magyar parlamenti jelenlét, érdekképviselet gátat vethetne. Ennek a fontosságát kell most józanul mérlegelnie mindenkinek. A döntés a kezünkben van. Az elszántság ereje történelmet írhat. Mert magyar képviselettel, magyar mandátumokkal új kurzus is kezdődhet.

Molnár Judit,

a Hirek.sk főszerkesztője

Megosztás