Mit tett velem ez a Jenő?
Nem arra a Jenőre gondolunk, aki az eredetileg Mikes Éva, utóbb Nagy Feró által előadott, nem túl bonyolult táncdalban elfeledte a búcsúcsóknál, hogy kéményseprő, hanem jelenleg a világ legismertebb Jenőjére, Jevgenyij Prigozsinra. Jó lenne érteni, mit csinált.
A történetírás olykor a háborúk hosszát társítja elnevezésként az egyes fegyveres konfliktusokhoz, melyek aztán így vonulnak be a történelembe. A Francia és az Angol Királyság közti, 1337 és 1453 között zajló konfliktussorozatot százéves háborúként emlegetjük. A Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom 1591-1606 közötti küzdelme a tizenöt éves háború. 1618 és 1648 között a harmincéves háború zajlott. Persze, nem mindenkinek kellett a másik leiskolázásához egy évszázad, három, vagy másfél évtized. Izrael 1967. június 5-10 között vívta Egyiptommal, Jordániával, Szíriával és Irakkal a hatnapos háborút.
Ezt az analógiát követve, a Wagner-csoport június 23-24. között zajló, Moszkva irányába tartó menetelését esetlegesen „másfél napos zendülésnek” fogja hívni a történetírás(?), már ha egyáltalán feljegyzik azt.
Másfél nap történéseit viszonylag könnyű áttekinteni. Pénteken Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport tulajdonosa, Vlagyimir Putyin orosz elnök (eddig?) közeli bizalmasa Telegram-csatornáján azt állította, egységeit állítólag az orosz hadsereg megtámadta, ezért 25 ezer embere megy tisztázni a dolgot. Út közben – menetből – elfoglalták Rosztov-na-Donu katonai létesítményeit. Moszkvában pánik tört ki, a város határában lövészárkokat kezdtek ásni, aki tehette, repülőjegyet váltott a világ valamely’, kevésbé veszélyes országába. Putyin belső egységre szólított fel a lázadókkal szemben, és megtorlást helyezett kilátásba, majd estére Alexander Lukasenko belarusz elnök elsimította a dolgokat, hazamentek a legények.
Az biztos, hogy a múlt hétvégén a 2022. február 24. óta tartó orosz-ukrán háború egyik – eddig – legabszurdabb felvonását láthattuk.
Ezek a sorok nyomtatásban, az utólagos módosítás lehetősége nélkül fognak megjelenni, így, a rosztovi kivonulást másfél nappal követő lapzártánk idején, a háború 488 napját napi szinten követő, nem szakértő érdeklődőként csak azt lehet felelősen leírni, hogy a történtekkel kapcsolatban egyelőre több a kérdés, mint a válasz.
A Wagner-csoport, és személyesen Prigozsin és Szergej Sojgu védelmi miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök befagyott konfliktusáról többször is írtunk portálunkon. Prigozsin minden taktikai és stratégiai ballépésért őket okolta, átalányban, és a Wagner-csoportot érintően is, például hogy, állítólag, Bahmut ostromakor nem kaptak elegendő lőszert. Prigozsin fő célkitűzéseként az ő menesztésüket jelölte meg. Amikor ezeket a sorokat írom, még mindketten betöltik korábbi tisztségüket, Prigozsin pedig már Minszkben eszi a száműzetés(?) keserű, remélhetőleg nem novicsokkal megkent kenyerét.
Ami történt, azt puccsnak bajos lenne nevezni. Prigozsin ugyanis nem törekedett a fennálló hatalom megdöntésére.
A nyugati mainstream média már Putyin rendszerének összeomlását vizionálta. Ehhez képest a lázadást – melyet a bejelentett 25 ezerhez képest, különböző források szerint 5-10 ezer zsoldos hajtott végre, egy nap alatt, puskalövés nélkül elvarrták, ami nem az eresztékeiben recsegő birodalmak sajátja.
Prigozsin nem valami naiv dekabrista, maga is Putyin rendszerének dörzsölt oligarchája, jól ismeri annak működését. Kevéssé valószínű, hogy nem tudta volna felmérni tettének következményeit. Ennek függvényében pedig még furcsább, hogy egyáltalán nekikezdett.
Bármelyik irányból is próbálunk fogást találni az eseményeken, csak a kérdések számát gyarapítjuk. Csak abban bízhatunk, hogy ha a háború köde kicsit eloszlik, akkor majd tisztábban láthatunk.
