Mit hoznak a böjti szelek?

Egy éve élünk szürreális világban, mintha csak egy filmbe csöppentünk volna, s valamelyik mellékszerepet éppen ránk osztották volna. Kibillentettek bennünket, de rendesen, az egyensúlyunkból, és mintha mihez tartás sem lenne. Különben nem felejtettem volna el, hogy ez most megint az elcsendesedés, a magunkba fordulás, a bűnbánat ideje. Azt már le sem merem írni, hogy a visszafogottságé, a lemondásé meg az áldozathozatalé, hiszen mindannyian úgy érezzük, egyvégtében böjtölünk.

Hiányokkal küszködünk naponta. Szeretet-, ölelés- és találkozáshiányunk van. Sokkan könnyebb volt megszokni, hogy nem vehetünk új cipőt, új ruhát, és hogy fodrász híján magunknak kell lenyírni vagy éppen befesteni a hajunkat, mint azt, hogy nem lehetünk azokkal, akik fontosak nekünk. Egy nagymami, unoka, barát, rokon, munkatárs annyira tud hiányozni! Még az órákon át való telefonálás, videóhívás sem pótolja azt, amikor a másik szemébe nézhetünk.

Egyedül vagyunk. De sokszor érezzük ezt. Magunkra maradtunk. Elhidegültünk. Egymást figyelmeztetjük, hogy ne menjünk közel a másikhoz, tartsunk távolságot… Mert a félelemmagot jó mélyre elvetették bennünket és ki is csírázott, kihajtott. Ha még soká tart ez az embertelen állapot, virágba borulhat, termést hozhat. Akkor pedig már nincs visszaút. Mi lesz a sok sérült, gyógyításra szoruló lélekkel?

Jókor jön nekünk a nagyböjt. Időnk is van most bőven arra, hogy leltározzunk. Megszabaduljunk a felesleges holmiktól, rendet tegyünk. Odabent is. Ne csak a törött lábú széket rakjuk a szemétbe, hanem egy bántást vagy csalódást is zárjunk el valamelyik lelki fiókunk legmélyére. Jöhet a nagytakarítás, az elengedés. Adjuk fel küzdelmeinket, amelyek csak szélmalomharcok és nem vezetnek sehova. Vegyük észre azt, ami szép. Most aztán nem nehéz. Körülöttünk ébred a természet, száz csodát kínál. Nem baj, egyáltalán nem, ha egy kicsit most begubózunk és átrendezzük a képzeletbeli értékrendpolcunkat. Ne a világot, magunkat próbáljuk megváltoztatni! Nehezebb feladat, mint gondolnánk, de a legkisebb eredménynek is örüljünk. Szívből.

Meg kel tanulnunk örülni. Újra. Sokan már elfelejtettük. Nagy csodára várunk, megváltásra. Arra, hogy egycsapásra minden szép és jó lesz. Megint. Pedig a csoda valahol bennünk van és mindannyian képesek vagyunk rá. Gyakoroljuk szorgalmasan a mások arcára való mosolycsalást, nyújtsunk segítő kezet, ha valakinek szüksége van rá. Vagy egyszerűen csak hallgassuk meg a másikat, ha ki akarja önteni a szívét. Sok most a megkeseredett, megtört ember, akik elé szivárványt kellene festeni, vagy felhők mögül kikandikáló Napot…

Vágyunk a fényre, egymás közvetlen közelségére, az együtt nevetésre, sőt még az együtt sírásra is. Ezt szeretjük, ez a jó nekünk. Ettől vagyunk emberek. De most szálljunk kicsit magunkba, szánjunk magunkra időt, legyünk önzők. Most szabad. Mert ideje van a böjtnek, a megtisztulásnak. S jutalmunk nem marad el.

Hallgassuk csak, ahogy fújnak a böjti szelek! S reméljük, messzire elviszik a sok rosszat, s tiszta lesz újra a levegő. Nekünk is van most dolgunk bőven, magunkkal és egymással. Elvégre hamarosan újjászületik a világ.