koronavírus Magyarország védőoltás
2021. június 6., 10:28

Mint régen

A vírus még itt jár közöttünk, pusztít is, csak jóval lassúbb ütemben, visszafogottabban. Tavaly is így csinálta, amikor melegebb lett az idő. Mi meg azt hittük, lecsengett, vége. Talán most így is lesz. Ősszel kiderül.

Addig oltani kellene. És a tömeges oltás, ha döcögve is, elkezdődött. Akkor is, ha az egészségvédelmi indokokat lépten-nyomon felülírja a globális, szövetségesi politika (helyenként a tehetetlenség). Nyugi, nem csupán nálunk.

Hongkongban Pfizer- és Sinopharm-vakcinák milliói várnak oltás iránt érdeklődőkre, kínálják őket boldog-boldogtalannak, migránsnak, külföldinek, de ahol alig van járvány, ott nem kell sem az EMA által csillagos egyesre értékelt csodaoltás, sem a „belföldi” régimódi védőszer. Hongkongban nosztalgiából talán egy másik csillagossal, az AstraZenecával kellene próbálkozni, tekintettel annak brit gyökereire.

Nem úgy nálunk. Kis országunknak a nagyratörő „magországi” első kategóriás cuccokra, a megbízható amerikaiakra fáj a foga. Még az is, aki első körben AstraZenecát kapott, a másodikban jobbat szeretne. Vagy húszezren le is mondták a második adagot. Állítólag annyi rosszat hallottak róla… Vagy annyira européerek, hogy átlátták: a svéd (közös uniós) rész már bennük van, a brexites felét pedig nem kérik, hátha még bennük is kilépési gondolatok támadnának utána! Fél svédre fél Pfizert kérnének.

A spanyolok szerint így is működik az oltás, a hazai jónép meg amúgy is szereti a „kevertet”, miért épp a vakcinákat ne lehetne keverni?! Ja, hogy az EMA még nem adta rá az áldását, és a szlovák gyógyszerhatóság is a kevert ellen van? Akkor mi meg az embólia ellen. No, egészségünkre! Maszk nélkül, a kocsma teraszán szépen süllyed a feles a korsó sörbe. „Végre, mint régen! Még egy kört kérek!”

Csupa derű lett a világ. A rég látott arcokról a május végi esős ősz sem tudja levarázsolni a mosolyokat. Jóleső öleléssel üdvözlik egymást az emberek, pletykapartikat tartanak a kutyások, a kisgyerekesek. Tömegesedünk, elég volt a távolságtartásból, az arctalanságból. A hiper-szuperekbe is számolatlanul járhatunk, lázmérős testőr sem áll a bejáratnál.

A kis boltban, ahová járok, pár ember lézeng. Tartom a tisztes távolságot. A pénztár felé araszolgatunk. Az előttem álló hölgy már mindent kipakolt a méteres futószalagra. Bumm! A mögöttem álló nő bevásárlókosara a hátamban áll meg. (Én naiv, abban reménykedtem, a kötelező távolságtartásból talán egy lépésnyi megmarad vírusmentes időkre is.) Teszek egy fél lépést előre. Egy pillanat múlva ismét veri a hátamat a kosár, kitartóan, egyre erősebben.

Jól nevelt vagyok, ráadásul az idővel sem futok versenyt. Hátranézek, mondom: „Hölgyem, ha nagyon siet, cseréljünk helyet, magam elé engedem”. „Mi baja van magának?!”, reagál, s még közelebb jön. „Semmi, csak folyamatosan üti a hátamat, hát gondoltam, siet.” „Mi az?! Rossz napja van?!”, förmed rám. Nekem jó napom van, hát jót akarok: „Előre engedem magát”.

Nem kér belőle, de a félrecsúszott maszkon keresztül az arcomba, majd a nyakamba szuszog. Dühös. Nyomul, és tolna engem is. „Én már be vagyok oltva, mert a kórházban dolgozom, tőlem nem kell félnie senkinek” – sziszegi.

Belső derű önt el hirtelen. Jó, hogy a maszkot zárt térben még viselni kell, így nem látják, hogy nevetésre rándult a szám. Csak magamban mondom ki: üdv, régi megszokott életünk! Jó (?), hogy ilyen gyorsan visszakaptunk!

(Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/22. számában)