Mindennapi várakozásaink
Egész évben várakozunk valamire: villamosra, vonatra, szerelemre, szerelmünkre, nyugalomra, szerencsére, boldogságra! Még a sörünket kihozó pincérre is. Egyszer minden megérkezik, sőt az is előfordulhat, hogy egyszerre érkezik meg több is: jöhet villamoson a szerelmünk, és meglátva őt boldogok leszünk, és szerencsésnek érezzük magunkat, hogy magunkhoz ölelhetjük. Vagy valakinek az érkező söre is jelentheti a megnyugvását, csókra nyíló szájjal fogadja magába, miután megfogja a korsó karját.
De minden évben rabul ejt az igazi nagy várakozás, ami különbözik a fentiektől. Eljön hívatlanul, mégis nagyon várunk rá, már magára a várakozásra, mivel sejtjük, hogy utána valami szép, valami felemelő következik. Pedig pontosan soha nem tudjuk, hogy mi jön, mert titok a holnap, és a titkok pedig némák, nem válaszolnak. A sejtelmességben rejlik a várakozás varázsa.
Az adventi „nagy várakozás” fényét a hétköznapi kisebb várakozásaink erősítik vagy gyengítik. Ebben az időszakban még rakoncátlankodó gyermekeinket, unokáinkat is úgy próbáljuk meg szófogadásra bírni, hogy várjál csak, most mindent látnak a kis manócskák, ők ilyenkor a Mikulás és Jézuska helyi megfigyelői, és aztán majd az ő javaslatuk alapján születik meg a döntés odafenn az idei Mikulás-napi és karácsonyi ajándékok sorsáról. Valljuk be, nem a legjobb fenyítési módszer, arra nem gondolunk, hogy mi lesz majd aztán, kivel fogjuk riogatni őket, nyuszival még korai januárban…Egyáltalán kell-e őket riogatni ilyesmivel?
A kisgyerek nem csak az ajándékokra vár. A jó szóra, törődésre, szeretetre sokkal inkább. Mit várhat az a kisgyerek, aki a nagy hidegben óvodába menet édesapja előtt ül a bicikli gyerekülésen, és nem akar füles sapkát húzni. Aztán amikor az apja ezért ráordít, hogy „Húzd már fel a nagy fejedre azt a k…a sapkát, te kis sz….s,” megretten. Ilyenkor csak arra várakozhat, vágyakozhat a gyerkőc, hogy vagy legyen kisebb feje, mert nemcsak a gyerekek csúfolják, hanem az apja is ezért dühös rá, vagy legyen már végre nyár, amikor nem kell sapkát viselni, vagy nőjön fel végre, hogy maga dönthessen a sapkaviselésről. Esetleg arra, hogy legyen vele türelmesebb az édesapja. Ez utóbbi tűnhet, az esetet tapasztalva, a legreménytelenebb várakozásnak.
Vagy például mire várhat az a pici gyerek, aki viszont már van akkora, hogy félni tudjon az éjszakáktól, a sötéttől, esetleg az álmaitól, de főleg az egyedülléttől. Aki retteg az éj közeledtével, nem akarja elengedni magától az édesanyját és sír minden este? És már nappal is egyre jobban bezárkózik kicsi világába és a mesék világába, a kinti, valódira pedig ellenségesen tekint.
Vajon biztosan arra vár-e az elvált szülők gyermeke, hogy meglátogassa őt hétvégeken az édesapja, esetleg elvigye őt valahova egy napra? Nem érez- e csalódottságot amiatt, hogy már nem él velük? És nem arra vár-e reménytelenül, hogy újra teljes legyen a családjuk, mint a többi ovis barátjáé?
Vajon mire várakozik az a kissrác, aki már szinte gyűlöli a világító, daloló okostelefont, mert saját bőrén tapasztalja nap, mint nap, hogy az anyja többet foglalkozik a telefonjával, mint vele? Sokkal többet beszélgetnek együtt, őt kihagyva! Nem biztos, hogy ő is egy ilyen gyűlölt tárgyra vágyakozik, de hamarosan úgy is megkapja a szülőktől a legokosabbat, hogy még kevesebbet kelljen a gyerekkel foglalkozni.
De nyugodjunk meg, advent nem csak a gyerekeké. Várakoznak a felnőttek is annyi minden szépre, jóra: villamosra, vonatra, szerelemre, szerelmükre, nyugalomra, szerencsére, boldogságra… és, és gyerekszeretetre…
