Mindennapi hazugságok
Változnak a világ dolgai. A legutóbbi negyed évszázadban is annyi minden volt „igaz” és fordult át az ellenkezőjébe, hogy felsorolni is nehéz lenne. Különösen azért, mert lassan elvész a szavaink jelentése, nem beszélünk egy nyelvet, mégha egy nyelvet beszélünk is. Pedig sok a szöveg, egyre több a környezetünkben. Csak a gondolat egyre kevesebb meg a bölcsesség a szóáradat mögött. Mívesen megfogalmazott érveket meg nagyítóval kell keresni.
Nézegetem a médiát. Fogynak azok az oldalak, ahol elidőzöm. Mindenhol ugyanazok a hírek, ugyanazok a rátekintések az eseményekre. Szép és jó kísérletek változnak át hirtelen vagy észrevétlenül valami egészen mássá. A korábban konzervatívnak látszó sajtó progresszivizálódik. Gazdát cserélt; akiket érdemes volt olvasni, mert igényesek voltak, a történéseket egészként látták és mutatták, a dolgok másik oldalát is figyelték és megvilágították, távozásra kényszerítették. Az internetes „újság” neve maradt, csak a tartalmi hozzáállása, vagy szabványa változott meg. És a szerzőgárdája hígult fel. Elismerem, lehet, hogy többen látogatják, osztják meg vagy lájkolják a cikkeiket, de egy lájk még nem jelenti azt, hogy elgondolkodnak az olvasottakon. Úgy általában véve is.
Nem tudom, gondolkodunk-e, végiggondoljuk-e, amit olvasunk. A háború híreit például. Hogy mindig csak a gonosz és vérgőzös oroszok lőnek, ölnek meg ártatlan ukrán embereket meg gyerekeket a játszótereken; aztán egyszercsak megszólal az ukrán elnök, bejelenti, hogy mintegy 30-40-ezer ukrán vált eddig a háború áldozatává, miközben az oroszok embervesztesége ennek a sokszorosa, 300-400-ezer fő. Hát, hogy is van ez?
Zelenszkij deliriál, vele együtt a „mérvadó” hírügynökségek, a kánonnak kikiáltott és vakon másolt Politico, hogy a mezei halandó hírolvasó feltétlenül megkapja a maga mindennapi hazugságát, vagy Ukrajna a saját 2014-es területén már tényleg legyőzte Oroszországot, s csak azért harcol, hogy Vlagyivosztokig az övé legyen minden?! (Meg kitartó szekundánsáé, az Európai Unió nagyot álmodni merő főhadiszállásáé?)
Nincs ez másként a másik forró hadszíntér híreivel sem. Ott is csak a gonosz zsidók irtják a szegény palesztinokat, csak a felek megítélése lett ellenkező előjelű. A „szegény” Hamász rajtaütött Izrael egyes térségein, lemészárolt egy fesztiválozó tömeget, kiirtott sok családot egy határmenti övezetben, több mint ezer férfit, nőt, gyereket elrabolt – túsznak.
Amikor pedig válaszul Izrael katonái elindultak ellenük, a nagyvilág kórusban kezdte követelni a szegény palesztin Hamász jogait. Elvégre a világ változik, s az amúgy még mindig terrorszervezet Hamászt kezdte el lájkolni nagyhirtelen Amerika és az (öregebbik) Európai Unió haladó krémje. A média is. Az egyetemekről meg jobb, ha nem beszélünk.
Miközben világszerte tömegtüntetéseken lobogtak a palesztin és Hamász-lobogók arcukat eltakaró tűntető tömegek felett, nem tudom, hányunknak jutott eszébe itt, a migránsok befogadásáért élő-haló Európában, hogy ilyen világot akartunk-akarunk-e, hogy kiket is szabadítottunk magukra.
És talán azt is végig kellene gondolnia Európának, hogy a saját tévedésével mikor és hogyan akar szembenézni. Értem, hogy a hatalmon lévő elitjei a hatalmuk megőrzését tartják elsődlegesnek – ha már elhitték, hogy a sok illegális migráns a jóindulatukért cserébe majd rájuk fog szavazni –, de a bennszültötteik bizalmának és nyugalmának megtartása érdekében talán mégsem kéne beállniuk a Hamász-zászlók alá és szankciózni az áldozatot, a terrorellenes harcot folytató Izraelt, (f)elszabadítva ezzel a nyolcvan esztendeje süllyesztőbe küldött antiszemitizmust is. Emlékezik-e még a Nyugat egykori jelszavára, hogy „soha többé”?
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/18. számában.
