Mindenkinek üzenem
Egyszer van karácsony! – mondja általában a többség az ínycsiklandó falatok láttán az ünnepre terített asztalon. Mármint évente egyszer.
De életünk folyamán – hála Istennek –, többnyire szép számmal. És tessék, az idei ünnepek alatt megint megfeledkeztünk erről. Mert ugye, igyekeztünk az egész év során józanul táplálkozni, mértéktartóak lenni. Kerültük a nagy zabálásokat, és főleg megtartóztattuk magunkat az édességektől. Tartottuk is a súlyunkat egész éven át. Igaz, méltatlankodtunk is, hogy ha már annyira éltünk az önmegtartóztatás fogalmának gyakorlati kimerítésével, akkor már igazán fogyhattunk is volna valamicskét. De azért az is megnyugtató, hogy a mérleg nem mutatott felfelé.
Bezzeg karácsonykor! Szinte mindegyik nap hozott egy-egy új kilót az életünkbe. Mert hogy lehetne ellenállni a csábító hagyományos ételeknek? Rendszerint már szentestén elkapja az embert a gépszíj. Mindjárt az előételekkel – ostyával, dióval, gyümölcsökkel – jóllakhattunk, de a hagyományokhoz hozzátartozik a mákos guba (vagy bobajka) is, és természetesen a tejfölös, aszalt szilvával főtt lencseleves, utána a fenséges főétel: a sült vagy rántott hal majonézes (miért is ne? egyszer van karácsony!) burgonyasalátával. Amikor úgy éreztük, egy falat se megy már le a torkunkon, a háziasszony (legtöbb esetben az édesanya, nagymama) elénk rakta a hetek óta sütögetett karácsonyi aprósüteményt, valamint a mákos és diós bejglit. Sőt, mert haladunk a korral, természetesen egy-két-három féle sütemény-, illetve tortakülönlegesség is került az asztalra. A megfontoltabbak udvariasan elutasították a sütiket, mert már tényleg nem bírták volna lenyelni, és úgy gondolták, hogy majd ajándékosztás után fogyasztanak a csemegekülönlegességekből. De a kevésbé megfontoltak másképp vélekedtek: ha már ennyi mindent befogadott a bendőm, az a két-három szelet finomság igazán elfér még benne. Persze az óvatosak sem jártak különben, mert később örömmel teljesítették előbbi ígéretüket. Az az igazság, hogy már-már irigyelték azokat, akik a süteménnyel is megbirkóztak. Pedig az édesanya nem volt erőszakos, nem traktálta a családot, éppen csak az asztalon hagyta a pompás cukrászati műremekeket, körberakta tiszta kistányérokkal, hogy ha valaki kér belőlük, kényelmesen vehessen magának – bármikor az este folyamán. És kért! És vett is! Először óriási, majd enyhébb bűntudattal, végül – mert annyira fincsik voltak – már gátlások nélkül, hiszen egyszer van karácsony!
És ez így ment az elkövetkező napokban is. Volt, aki a karácsonyi ünnepek alatt öt kilót szaporodott. És az ünnepek közötti napokon is roskadoznak az asztalok a sok-sok ínyencség alatt. Közben elindul az újabb hajsza: be kell szerezni a szilveszteri és újévi menühöz szükséges alapanyagokat. Annyi mindent készítünk az év utolsó és a következő év első napjára, mintha Tiborc panaszának célpontja akarnánk lenni: „Ők játszanak, zabálnak szüntelen, / Úgy, mintha mindenik tagocska bennek / Egy-egy gyomorral volna áldva…” (Katona József). De nem! Ez így nem mehet tovább! Van még egy kis hely a mélyhűtőben? Nosza, rakjunk el néhány adagot a fogásokból! És próbáljuk meg betartani azt a felettébb fontos táplálkozási elvet, hogy csakis akkor fogjunk neki az evésnek, ha már igazán éhesek vagyunk. Ezt jó lenne újévkor alkalmazni, hátha valóban beválik a néphit, hogy az újévi tettek az egész év folyamán meg fognak valósulni!
