Mindenáron tüntetés

Eredetileg a külföldön élő románok szervezete hívott össze egy találkozót a korrupcióellenes tüntetésekről ismert térre, később azonban a szervezet nem vállalta a megmozdulás szervezőjének a szerepét. Valahogy azonban mégis összejött 15‑20 ezer ember, más források szerint 80 ezren voltak a Victoria téren.

A diaszpóra képviselői és az elégedetlenkedők között olyan ultrák is akadtak, akiknek a megbízatása a rendbontásra szólt. S ahogy az Bukarestben lenni szokott, a tüntetők és a karhatalmi erők közötti súlyos összecsapásokkal, könnygázzal és vízágyúval ért véget a demonstráció. A mérleg megrázó: a 450 sérültből 70 kórházi kezelésre szorult, köztük két csendőr állapota súlyos. Akárcsak az országban uralkodó állapotok, az elvándorlást tápláló tényezők.

Románia uniós csatlakozása óta 2 millió ember költözött el az országból. Anglia tele van román orvosokkal, képzett nővérekkel és ápolókkal, Olaszországba és Spanyolországba az alacsonyabb végzettségűek mennek kevésbé jól fizető munkákra. Nagyjából ez a helyzet a többi kelet‑közép‑európai országban, így Szlovákiában is, de azt aligha tudom elképzelni, hogy a külföldön élő hazánkfia az augusztusi kánikulában a családja helyett a pozsonyi kormányellenes tüntetést válassza.

Azt a két‑három hetet, amit a szűkebb és tágabb családjával, vagy a barátaival tölthetne, nyilván nem áldozná fel, hogy „magasabb bérekért, a korrupció és a kormány ellen” tüntessen. Ez nem életszerű, hiszen aki elment, az valahogy kiegyezett azzal, ami van, és azért ment el, mert neki nem tetszik. Akinek meg nem tetszik, de változtatni akar a helyzeten, az otthon maradt.

Hogyan lehet változtatni külföldről? Sehogyan, főleg nem a helyiek nélkül. Azt a németek is tudták a 20. század elején, hogy a változtatónak ott kell lennie a helyszínen, és tettek is róla, hogy Lenin Oroszországba kerüljön. Változtatni helyben, csakis a helyi változást akarókkal lehet, Bilbaóból, Milánóból és Londonból aligha. Csakhogy a változtatás irányában sem árt előre megegyezni, gondoljunk megint a 20. század elejére meg Oroszországra.

Az utca embere biztos, hogy nem azt akarta, amit a forradalom hozott. Nem árt tehát az óvatosság, ha a román zászlóval feldíszített autókkal érkező, évek óta külföldön élő vendégmunkások segítségére számít az ellenzék. Ők a tüntetés után csak pár napig maradnak, megeszik a búcsúvacsorát, bepakolnak és visszamennek Bilbaóba, Milánóba és Londonba.

Bukarestben pedig marad a szétvert utca és a szétvert közösség. Meg a csendőri túlkapások kivizsgálása. A kormányerők természetesen védelmükbe vették a gumibotot, könnygázt alkalmazó csendőröket, mondván, csak azt tették, ami a dolguk: igyekeztek fenntartani a rendet. Nem úgy az államfő, aki szerint megengedhetetlen durvasággal lépett fel a csendőrség a tüntetőkkel szemben. A végeredmény pedig, hogy még jobban elmérgesedett a kormány és az elnök viszonya. Nem ismerős?

Az írás megjelent a Magyar 7 hetilap 15. számában.