Milliók közt az egyetlenegy
Egy kicsit más ez a mai nap. Legalábbis azoknak, akiknek gyermekeik, unokáik vannak. A nagy rohanásban talán ma tudatosítjuk egy kicsit jobban, micsoda ajándék, hogy ők vannak. Nekünk. Bearanyozzák az életünket, színt visznek hétköznapjainkba. Mihez is kezdenénk nélkülük? Miről is szólna az életünk?
A gyermek ajándék, drága kincs. Sokaknak nincs. Nem lehet, nem jön össze, millió és egy oka lehet, ha valaki nem válhat szülővé. Ők vagyonokat képesek rászánni a babaprojektre… Mások pedig agyontervezik, húzzák-halasszák, feltételekhez kötik, mikor érkezhet a gyermek. Az emberi számításba azonban olykor hiba csúszik. Mert a fogantatásban is ott van a Jóisten. Nem hiába használjuk azt a gyönyörű kifejezést, hogy gyermekáldás. Úgy is kellene tekintenünk rá. Fentről küldenek nekünk egy pici lényt, akit hosszú évekre a gondunkra bíznak, akit mi nevelünk, elméjét pallérozzuk, vadhajtásait nyesegetjük., mint a növekedő fáét. Hogy aztán az ég felé törjön! Olykor hiba csúszik a receptbe, és a végeredmény nem éppen olyan lesz, mint szerettük volna, vagy ahogy annak idején, amikor először tartottuk őt a karunkban, megálmodtuk. De ezt is el kell tudni fogadni. Mert így is milliók közt az egyetlenegy! S nekünk a legdrágább.
Amikor a kisbaba megszületik, akkor megszületik az édesanya és az édesapa is. Ezt is hosszú vajúdás előzi meg, akárcsak a szülést. Csettintésre senkiből sem lesz szülő. De előbb vagy utóbb mindenki azt kezdi érezni, hogy ezért a csöppségért képes volna mindenre. Aztán, ahogy cseperedik, egyre inkább felfedezi benne régi önmagát, olykor mintha csak tükörbe nézne, visszaköszönnek régi gesztusok, s lám, sokszor még a mosolya is ugyanolyan, mint anyáé vagy apáé.
Persze, gyermekeink nem a mi kópiáink. Erre, ha máskor nem, legkésőbb kamaszkorukban ráébredünk, s lehet, hogy kissé fájdalmas lesz a felismerés: hát mi lett ebből a gyerekből? S amikorra elcsitulnak a lázadó hormonok bennük, egyszer csak ott áll előttünk a felnőtt, aki jó esetben már tudja, mit akar és szeretné elkezdeni önálló életét. S itt bizony sokan elveszünk. Mert mintha nem akarnánk elengedni. Pedig ő sosem volt egészen a miénk és mégis akkor is a miénk lesz, ha akár több ezer kilométeres távolságra él tőlünk. Faramuci egy helyzet…
A szülő sorsfeladata az elengedés és gyermekének elfogadása úgy, ahogy van. Bocsássuk útjára, ha eljött az ideje. Szorítsunk azért, hogy amit eltervezett, valóra váljon. Jótanácsokkal és ha kell, mással is segítsük, de ne akarjunk helyette dönteni, ne akarjuk megmondani neki a tutit. Az már nem mi dolgunk, mi már megtettük a magunkét. Ha elbukik, meg kell tanulnia felállni, s akkor legyünk ott, hogy kisírhassa magát a vállunkon. Nekünk is volt annak idején ilyen, mi is átvészeltük. Mert nekünk is voltak szertetteink, anyánk és apánk, akik segítő kezet és vigaszt nyújtottak nekünk.
