Mikor lesz már vége az orosz-ukrán háborúnak?
Ami már több mint három hónapja folyik. Aminek ezrek estek áldozatul: katonák és civilek, ártatlan gyerekek, nők és öregek. Ami elől milliók menekültek el és menekülnek máig is. Ami sok milliárdos károkat okoz közvetve is.
Több mindenen múlik, hogy befejezik-e végre s mikor.
Próbáljuk meg mindkét fél – és a mögöttük álló más hatalmak – irányában elfogulatlanul számba venni a lehetőségeket, amelyek közismertek ugyan, mégis hajlamosak vagyunk olykor megfeledkezni róluk.
Nézzük először a támadó oldaláról a lehetőségeket:
a háborúnak akkor lesz vége, amikor az oroszok elérik a legfőbb céljukat: Ukrajna semlegességét, azt, hogy a NATO ne akarja kiterjeszteni erre az országra is a befolyását.
Továbbá a másik legfőbb céljukat is: hogy biztosítva lássák az Ukrajnában élő oroszok által lakott területek önrendelkezését. Akár az elszakadás jogáig is bezárólag, ahogy az az ENSZ alapokmányában is le van fektetve – minden nép számára.
Hogy mennyi az annyi: milyen garanciákkal biztosíthatják az elvi megállapodást, milyen jogok illetik meg a kisebbségeket, mely területekre kinek van joga?
Ezeket a kérdéseket sem lesz könnyű megválaszolni, bár ezek technikailag megoldható problémák
– amennyiben meglesz a hajlandóság a megegyezésre vagy még inkább: ha mindkét fél megelégelte már a pusztítást és a vérontást.
De lássuk, melyek a megtámadott ukránok részéről a lehetőségek? Akik ugyanakkor támadóként léptek fel a saját területekün élő másajkúakkal: főként a többmilliónyi orosz népességgel, de a számbelileg sokkal kisebb magyarsággal szemben is már évekkel korábban, mint ahogy az előbbiekre hivatkozva Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Fájó lehetőség, de a háború egyik végeredménye lehet az is, hogy Ukrajna elismeri a vereségét: a területi veszteségeit és a választási lehetőségeinek a beszűkülését,
azaz hogy egyelőre nem dönthet szabadon az olyannyira vágyott NATO- és EU-csatlakozás mellett, még ha ez a korlátozás az ország nagy nemzetközi támogatottságát tekintve elég nagy presztízsveszteség volna is.
Kedvezőbb lehetőség lenne, ha Ukrajna, az ukrán vezetés – látva és megtapasztalva, hogy mások tiszteletben tartják az érdekeiket és a függetlenségre, valamint az ukránok által lakott területetek fölötti fennhatóságra való jogukat – maga mondana le némely túlzott igényéről. Például az ilyen vagy olyan történelmi körülményeknek köszönhetően hozzájuk csatolt és mind ez idáig nekik ítélt területekről és népességekről vagy a korábbi viszonylagos világhatalmi egyensúly további gyengítésének lehetőségéről, belenyugodva egy mindkét irányban semleges státusba, ami bizonyíthatóan kedvező lehetőség volt más országok esetében is.
Sajnos a mai ukrán vezetést nézve ez is kevéssé valószínű forgatókönyv.
Ellentmondásos érdekek és célok, amelyekből egyelőre nemigen látszik kiút. Amint az gyakran megtörténik az életben is. Aztán egyszer csak valami megváltozik… Mert az élet mindig az ellentétek feloldása is. Engedményekkel, időleges túlsúlyokkal, részleges győzelmekkel és veszteségekkel kibékítve az olyannyira fontosnak vélt ellentmondásokat.
Úgy lehet hamarébb befejezni ezt a fölösleges háborút, ha az érdekek és ellenérdekek, érvek és ellenérvek szabad, tárgyalásos ütköztetése útján kölcsönös engedményeken alapuló emberi megegyezés születhet.
Aminek elérésére vannak kipróbált és bevált módszerek: a vezetők demokratikus kiválasztása, népszavazásos döntések azokban a kérdésekben, amelyeket az elit nem tud vagy nem jogosult eldönteni, az ellentétes vélemények versenyeztetését is lehetővé tevő, de az erőszakot és az arra való uszítást kizáró jogrendszer, tájékoztatás és oktatás...
Nem vagyunk utópisták. Nincs kész recept a megoldásra. Ideális kívánalmakat fogalmaztunk meg. Amelyeket megsértettek korábban is, és amelyek sohasem valósulhatnak meg teljes mértékben. És amelyek mégis vezérfonálként szolgálhatnak, és kell is, hogy szolgáljanak, mert az emberi közösségek és egyének cselekedeteit nem kis részt ilyen eszmények is irányítják. Mert megértik, hogy
nehezteléssel, rosszakarattal, gyűlölettel, bosszúvággyal nem lehet igazi békét teremteni.
Csak ha úrrá leszünk azokon. Sokan nem szeretik hallani, mert moralistának, megfoghatatlannak tartják, de ez minket ne feszélyezzen: csak a másik fél megértésére, a jóakaratra és a megbocsátásra való törekvéssel lehet tartós békét és nemcsak átmeneti fegyverszünetet kötni.
Többen azon a véleményen vannak, hogy az orosz-ukrán háborúnak hamarosan vége lesz. Valóban vannak jelek, hogy az ukrán vezetésre leginkább befolyással bíró világhatalmi elit egy részénél is megvan már a készség az engedményekre.
Ennek egyik legszembetűnőbb bizonyítékát hallhattuk ki az egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter, Henry Kissinger davosi nyilatkozatából.
De azért ehhez se fűzzünk egyelőre túlzott reményeket. Mert lehet, hogy a Kissinger által képviselt csoport beleszól ugyan a dolgok alakulásába, de a végleges döntés mégis egy erősebb, másik pénzügyi csoport korifeusainak a kezében van, amely jobban érdekelt a nyersanyag- és fegyverbizniszben, és így a háború folytatásában, Oroszország és Európa meggyengítésében.
